Képviselőházi napló, 1935. VII. kötet • 1936. április 1. - 1936. május 18.

Ülésnapok - 1935-122

116 Az országgyűlés képviselőházának It meg, mert az a föld, amely elmosódott a ma- \ gyár 'határtól, moist ott van a jugoszláv'határon. (Friedrich István: Milyen szépen beszél ez a Festetics, azt mondjak, hogy lázít, pedig ilyen ember nem tud lázítani. Olyan szép, olyan lágy és jó ember. — Derültség.) Köszönöm szépen. De itt van még egy másik dolog is. Miután én a határvidék képviselője vagyok, erről is szólnom kell. Ott állunk mi a határvidéken, átnézünk a Dráván és látjuk, (hogy a túlsó oldalon a jugoszláv részen milyen szépen kötik \ be az utakat, milyen szépen fejlődnek a közsé- , gek azáltal, hogy megkapják azt az ideget, amely a kultúrához fűzi őket, nálunk pedig ott vannak ezek a nagyiközségek mind, mint Drávasztára, Felsőszentmárton, ezek 2—3000 lakosú nagyközségek, amelyek 6—7 kilométerre vannak egy-egy bekötő-úttól és októbertől áprilisig teljesen el vannak vágva az élettől, úgyhogy még terményeiket sem tudják kivinni. Most kérdem azt, hogy miután a transzkontinentális utakat és a vármegyei utakat úgyis meg lehet osinálni valamiképpen az Oti.és MaJbi.-pénzekből, nem léhetne-e ebből a pénzből ezeket az utakat megreparálni, megcsinálni, rendbehozni, amely költségeket a községek egyszerűen nem bírnak meg, de a községeknek t nagy előnyük származnék, ha ezáltal az út által élethez, kultúrához jutnának és egy kis munkát is kapnának, úgyhogy az emberek végre kereshetnének valamit. En erre mindenesetre nagyon kérem a t. kormányt, mert nemcsak a községek élete függ ezektől az utaktól, hanem a határon a stratégiai szempont is Igen fontos. En látom, hogy a kormány részéről megvan a jóakarat, hogy igenis tegyünk valamit. A múlt időkben is volt jóindulat, az elmúlt tíz esztendőiben építettek ott a határmentén gyönyörű, betonhidakat, amelyeket azonban, sajnos, nein lehet használni, minthogy nincsen út, hogy az ember átmehessen rajtuk. Vannak ott gyönyörű hidak az 1927—28. évekből, azt hiszem a vállalkozó keresett ugyan, de sajnos, nincsen semmi hasznuk, miután nem lehet őket megközelíteni. (Friedrich István: Alul mennek az emberek, mert nincs út! — Zsindely Ferenc előadó: Hiába, a mérnöki ész kitalál mindent! — Friedrich István: Ezt nem a mérnökök, hanem politikusok találták ki, esáklyások csinálták! — Derültség.) Mindenesetre az egész javaslatban látom azt, hogy igenis, a kormány szorgos munkája révén egy csomó kisember kap lehetőséget a munkára és miután látom azt, hogy ennek a pénznek a hováfordítása ^tekintetében igazán meg lehetünk nyugodva, látjuk azt, hogy meg van a kilátás arra, hogy csak szegény emberek fogják ezt megkapni, hogy kisemberek fognak ezen keresni, hogy kultúrát fog ez a pénz hozni, éppen azért én ezt a törvényjavaslatot a legnagyobb örömmel megszavazom. (Helyeslés, éljenzés és taps jobbfelöl és középen.) Elnök: Bulin Jenő képviselő urat illeti a szó. Dalin Jenő: T. Képviselőház! Ezt a javaslatot örömmel üdvözlöm a magam részéről azért, mert nem találok benne semmi politikumot. A legszigorúbb vizsgálat után sem találtam benne olyan szakaszt, amelyet félénken kellett volna megnézni, hogy a szépen megszövegezett mondatok mögött nem rejlik-e valami politikái akna. Ebben nincs semmi ilyesmi, ez egy becsületes, tisztességes szándékú gazdasági javaslat, amelyhez igen nagy örömmel járulok hozzá. Ennek a javaslatnak célja 2. ülése 1936 május 1-én, -pénteken. a munkaalkalmak szaporítása, egy olyan elgondolás, amelyet mindannyian lelkesedéssel támogatunk. {Ügy vem! Ügy van! balfelől.) Kétségtelen ugyanis, hogy ha valami sorrendet kell megállapítanunk szükségesség szempontjából a különböző törvények között, úgy a munkanéküliség kérdése a legelső vonalon áll és sokkal fontosabb, sokkal sürgősebb, mint azoknak a törvényeknek létesítése, amelyeknek gyakorlati hatása 25 esztendő múlva vagy még később, 2—3 nemzedék után fog megvalósulni. Ma már a munkanélküliség — ez köztudomású dolog — nemcsak egyes foglalkozási körök rákfenéje, hanem, sajnos, élő, nyitott seb az egész nemzet testén, amely állandóan üszkösödik és az a veszély fenyeget, hogy ha idejében nem tudjuk megfogni, az egész testet megmérgezi és katasztrófát fog előidézni. Ez a betegség eljutott már mindenhová, ahol a munka jelenti a kenyeret. E tekintetben nem tehetünk különbséget a mezőgazdasági munkanélküli, az iparos munkanélküli, a gyári munkás, vagy a szellemi munkás munkanélküli között, mert az kétségtelen, hogy az éhség épúgy fáj mindenkinek, aki munkája útján nem tud kenyérhez jutni és talán még jobban fáj az a tudat, hogy összerombolva látja azt a tanítást, amit az iskolából hozott magával, hogy a munka jelenti az életet, a munka jelenti a kenyeret, a munkával párosult szorgalom pedig jelenti a boldogulást. Ezek a szerencsétlenek, azt lehet mondani, az emberi társadalom hajótöröttjei, akik munkájukat, becsületes; tisztességes akarásukat nem tudják felhasználni ahhoz, hogy egy darab kenyérhez jussanak, a legnagyobb szánalmat érdemlik meg, de egyúttal megérdemlik minden tényező legmesszebbmenő támogatását, aki csak egy hajszálnyit is tud segíteni ezen a szomorú és nehéz állapoton. A jelen törvényjavaslat hibájának azt tartom, /amit különben már több ellenzéki képviselőtársam is megjelölt, hogy ez az összeg kevés. Itt tehát nem apprehendálunk a pénzügyminiszter úrra, hogy hitelművelettel egy ilyen összeget igénybe vesz, hanem inkább sajnálkozunk, hogy miért nem vett többet igénybe, miért nem nyúlt erőteljesebb kézzel ehhez a kérdéshez, mert a költségvetés ebben a tekintetben, sajnos, kívánnivalókat haigy maglai után. Ezt'éppen ennek a törvényjavaslatnak indokolásából is látjuk, mert hiszen a pénzügyminiszter úr azt mondja, hogy a költségvetésben takarékossági szempontok miatt, slarjnos

1

, nem,lehetett ehhez a kérdéshez olyan erőteljes kézzel hozzányúlni, mint az általában kívánatos volna. Azt hiszem, hogy az talán helytelen elgondolás volt, hogy a takarékosság gondolatával nem nyúltunk ehhez a kérdéshez, mert viszont >a)z is kétségtelen, hogy ha nem helyi kezelést akarunk adni ennek a kínzó problémának, hanem magát a szervezetet kívánjuk meggyógyítani, úgy ilyen kis törvényjavaslatokkal, amelyek pillanatnyilag, átmenetileg kétségtelenül segítséget adnak sokezer embernek, kenyeret adnak a kezébe, sok ezer síró szemet megtörölnek, a problémát véglegesen nem tutjuk megoldani. A költségvetés keretein belül kellene gondoskodni arról, hogy lefektessük azokat az alapokat, amelyek az organikus gyógyulást létrehozhatnák. A takarékosság gondolatával állunk szemben. En azt hiszem, hogy éppen ennél a kér-