Képviselőházi napló, 1935. VI. kötet • 1936. február 26. - 1936. március 30.

Ülésnapok - 1935-98

46 Az országgyűlés képviselőházának 98. dést vizsgálunk, akkor valamilyen rendelkezés egy réteget sújt, egy réteget pedig segít, s nem tehetünk mást, mint hogy egyfelől keressük, mi az igazság, másfelől pedig keressük, hogy több jót teszünk-e vele, mint amennyi rosszat. Ebben az esetben kétségtelenül sokkal nagyobb tömegnek teszünk vele szolgálatot, még pedig jó szolgálatot, mint amennyire akarva-nemakarva, egy rétegnek bizonyos hátrányát idézzük elő. Ha azonban ez a javaslat egyes úgynevezett szakrészeiben jó is, és ha az iparosok maguk szakvonásokban el is vannak ragadtatva tőle, ez természetesen nem jelenti azt, hogy mi is el legyünk ragadtatva tőle. Mert vannak azért a javaslatnak mégis bizonyos hibái, amelyeket nem nézhetünk hunyt szemmel. Először van olyan hibája, amely benne van, másodszor van olyan, (Friedrich István: Amely nines benne! — Derültség.) amely azért hiba, mert nincsen benne. Azok közül, amelyek benne vannak, az első és legsúlyosabb kifogásom uz, hogy a javaslat általánosan egyezik a többi javaslatnak azzal a ibizonyos vonalvezetésével, — mondjuk így — hogy túlsók benne az a rész, amely az állami omnipotenciának minél szélesebb kigyűrűzését teszi lehetővé, hogy nagyon sok benne az a rész, ahol vannak »lehet«-ek és feltételes módban ragozott igék, ahelyett, hogy határozott formában, múlt időben vagy jelen időben lévő igék szerepelnének benne. Sok lehetőséget hagy a javaslat, sok nyitott ajtót találunk benne, úgyhogy megvan minden okunk, hogy aggodalom fogjon el bennünket, amikor a küszöbhöz érünk. T. Ház! Mint jogászember, a javaslat 2. és 19. §-ánál akadok meg. Ezt a 2. f-t azért méltóztatott az iparügyi miniszter úrnak a javaslatban elhelyezni, mert szükségesnek vélte, hogy az iparosok köztekintélye, — hogy így mondjam — az ebben foglaltakkal is valamiképpen emeltessék, hogy a megbízhatóságot fokozza, hogy kvázi, ha valaki iparigazolványt kap, r az egyenlő értékű legyen az erkölcsi 'bizonyítvánnyal, vagyis akinek ipara van, az kétségtelenül kifogástalan, intakt ember. Ez az elgondolás kétségtelenül tiszteletreméltó és azt is tudom, hogy az iparosok nagy részének tetszik ás, _ különösen az iparosok ama részének, akik saját lelkükbe belenézve azt mondják, ki van zárva, hogy valaha is a büntetőtörvénykönyvvel összeütközésbe kerülhessek. Azt hiszem azonban, hogy mégis csak túlszigorú ez a 2. § és pedig azért, — ezt mi jogászok különösen tudjuk — mert vétséget roppant könnyű dolog elkövetni. A szeméremelleni vétségeknek számos válfaja van, s bizony vannak olyan embertársaink, akiknek már egy kis borközi állapot elegendő, hogy valami meggondolatlanságot kövessenek el, különösen, ha fiatalemberekről van szó. Nem helyénvaló tehát, hogy ilyesmi miatt három esztendőn keresztül azzal büntessük az illetőt, hogy nem lehet iparos. Azt méltóztatik mondani, hogy legyen az illető segéd. Ez igaz, ehhez azonban az szükséges, hogy legyenek elhelyezkedési lehetőségek, mert ma az a helyzet, hogy az az iparos örül. ha egyedül meg tud élni és a legtöbb iparos, — különösen vidéken — nem tart segédet, egyedül dolgozik, s már csak azért sem vesz fel segédet, mert rögtön felemelik a forgalmiadóját. Azt mondják ugyanis, hogy aki segéddel dolgozik, annak nagyszerűen megv, s felemelik minden vonatkozásban az adótételeit. Kérdem tehát t. miniszter úr, hogy találjon ülése 1936 február 27-én, csütörtökön. elhelyezkedést az az ember, az az iparos, aki ilyen körülmények^ között összeütközésbe került a büntetőtörvénnyel, mikor ez a szakasz egyenesen elzárja attól, hogy ilyen esetben tanult, szakmájában dolgozhasson. Es itt van egy nagyon érdekes dolog. Maga az állam van azon az állásponton, hogy a megbotlott emberekből rendes embert kell faragni. Hiszen ha valaki börtönbe vagy fegyházba kerül valamilyen bűncselekményért, az illetőt ott valamilyen tisztességes iparra tanítják ki. A legkülönbözőbb iparok között válogathat. Leteszi ott a szükséges vizsgát és az itt tanultakkal az életben boldogulhat. Az volt a törvényhozó elgondolása, hogy majd ha az illető kikerül valamikor a letartóztatási intézetből, mikor eleget tett a társadalomnak, — mert hiszen ha valaki bűnözik, szörnyű ez úgy az illető, mint a társadalom szempontjából, de valamennyien emberek és esendők vagyunk — mondom, ha valaki mégis bűnözik és expiait, kitöltötte a büntetését, annak kétségtelenül megvan a joga ahhoz, hogy ismét a társadalom tisztességes tagjává legyen. Hiszen az a bizonyos^javulás, amelyet a törvény egy ilyen bűnözőtől meg kíván, beállhat már a letartóztatás ideje alatt is. Számtalan esetben halljuk, hogy egyesek már a letartóztatás második vagy harmadik évében kegyes lelkületű emberekké lesznek, megváltoznak, esetleg egy lelki fordulaton mennek keresztül, hogyan jön most ez ahhoz, hogy amikor kijön a börtönből, amint belép megint a társadalomba, a társadalom leereszti előtte a sorompókat és azt mondja, te pedig három évig nem dolgozhatsz, menj megint lopni. (Patacsi Dénes: Az italmérést öt évig veszik el!) Ezt nem mondja, de ez körülbelül benne van, — (Bornemisza Géza iparügyi miniszter: Benne van a 2. §-ban. hogy régi működési körét folytathatja, csak új iparigazolványt nem kaphat!) Tudom, hogy régi működési körét folytathatja. Nem kap új iparigazol ványt, önálló nem lehet, segédnek nem veszik fel, tudniillik olyan embert, aki a börtönből jön, senki sem alkalmaz szívesen rögtön segédnek, mégpedig ugyanazon az alapon, mint amely indokolás a törvényjavaslatban van, hogy nem megbízható. Ha a törvényhozó itt azt mondja, hogy legalább három esztendő kell ahhoz, hogy megbízhatónak tartsanak, az az iparosmester is elérkezett a logikának ahhoz a fejlettségéhez, hogy ő is azt mondja, hogy aki három évet ült valamiért, az nekem nem megbízható most rögtön, azonnal arra, hogy segédnek alkalmazzam. De ennél még sokkal súlyosabb az én véleményem szerint is a 19. §. Ennek főhibáját abban találom, hogy pótbüntetést szab ki. Elvégre a bíróság, amikor az ítéletet kimondja, mindent mérlegel, a bíróság, ha törvényes lehetőség adódik, esetleg megfosztja az illetőt bizonyos működési lehetőségektől. Például a sofőrt eltiltja a sofőrösködéstől, stb. Itt azonban a közigazgatási hatóságnak lehetőséget adunk ahhoz, hogy pótbíróként lépjen fel, ez pedig nemcsak frázis, hanem tényleg valóság. Nem azt mondja a szakasz, hogy el kell venni tőle, vagy pedig nem szabad megadni, niegengedni, hanem azt mondja, hogy el lehet venni. Ebben van a fő veszedelem, tudniillik teljesen rábízza az iparhatóságra, hogy ő kezdjen mérlegelni és kezdje vizsgálni az esetet abból a célból, hogy vájjon most elvegye-e tőle az inarűzés^ folytatásához való jogot, vagy nem. (Bornemisza Géza iparügyi miniszter: Az iparhatóság adja a jogosítványt, meg az engedélyt.)