Képviselőházi napló, 1935. VI. kötet • 1936. február 26. - 1936. március 30.

Ülésnapok - 1935-97

Az országgyűlés képviselőházának 97. ü a harmadosztályú kocsikban idegenforgalom van, a turisták szintén szö.ges bakancsban, sárosan és havasán szállnak fel és nem tesznek kárt a kocsikban, éppen úgy ezeket a szerencsétlen, hasznot hajtó munkásokat is beengedhetnék a harmadosztályú kocsikba. T. Ház! Ismételem, végtelenül sajnálom, hogy a földmívelésügyi miniszter úr nincs itt és nem kaphatok választ az interpellációmra. Most nincs más kérésem, csak az, hogy a miniszter úr vegye kezébe a dolgot, ezt az egész piszok tömkeleget komoly és tárgyilagos, elfogulatlan miniszteriális tisztviselővel vizsgáltassa ki, mentse meg ezeket a becsületes, szorgalmas munkásokat és büntesse meg azokat, akiknek hibájából ezek a dolgok előállnak. Azt hiszem, ez eléggé tárgyilagos és becsületes kívánság. Méltóztatnak látni, hogy nem színezem ki a dolgokat, csak olyan pontokat ragadok ki, amelyeket éppen állításom igazolására szükségesnek tartottam elmondani. Elnök: Az interpelláció kiadatik a földmívelésügyi miniszter úrnak. Következik Reisinger Ferenc képviselő úr interpellációja az iparügyi miniszter úrhoz. Kérem a jegyző urat az interpelláció szövegének felolvasására. Veres Zoltán jegyző (olvassa): »Van-e tudomása a miniszter úrnak arról, hogy a diósgyőri m. kir. Vas- és Acélgyárban a munkások az eddig szokásos karácsonyi üzemi részesedést az 1935. évben nem kapták meg. Van-e tudomása a miniszter úrnak arról, hogy a budapesti Máv. gépgyárban mindenki, de a Diósgyőri m. kir. Vas- és Acélgyárban a tisztviselők és havi fizetésű alkalmazottak a karácsonyi üzemi részesedést megkapták. Hajlandó-e a miniszter úr az egyenlő elbánás elve alapján odahatni, hogy a Diósgyőri m. kir. Vas- és Acélgyárban dolgozó munkások is megkapják az 1935. évre a szokásos karácsonyi üzemi részesedésüket.« Elnök: Az interpelláló képviselő urat illeti a szó! Reisinger Ferenc: T. Ház! Hasonló tárgyilagossággal, azonban ennél sokkal rövidebben fogom a kérdést előadni. Előrebocsátom abban, hogy a magyar királyi diósgyőri vas- és acélgyárban nem kapták meg ugyanazokat a szokásos járandóságokat, mint amelyeket a ma; gyár állami vasúti gépgyárak alkalmazottai megkaptak, nem vagyok egészen bizonyos és nagyon örülnék, ha az iparügyi miniszter úr felvilágosítást adna, hogy tévedek. Én az egyenlő elbánás alapján különösen szükségesnek tartottam, hogy idehozzam a kérdést. Ha lígy igaz, hogy nem kapták meg, illetve más állami üzemekben megkapták azt, amit a diósgyőri magy, kir. vas- és acélgyárban nem kaptak a munkások, akkor én ezt igen igazságtalan dolognak tartom. Azt, hogy egy vidéki üzemben bizonyos körülményekre való hivatkozással kevesebbet adnak, még értem, de hogy az egyik nagy vidéki állami üzemnél semmit se kapjanak akkor, amikor Budapesten a másik üzemnél viszont kapnak, ezt az eljárást igazságtalannak tartom. Még csak e°"^etlen dolgot említek fel. Amikor a Vas- és Fémmunkások Szövetségének megbízottai, Kabók Lajos volt országgyűlési képviselő és a szövetség kerületi titkára a vasgyárak vezérigazgatójánál, vitéz Markotay vezérigazgató úrnál eljártak, a vezérigazgató úr valami olyasmit mondott, hogy körülbelül lése 1936 február 26-án, szerdán. 21 200.000 pengőt tenne ki az az összeg, amelyről itt szó van, ezt pedig ő kénytelen az üzem regenerálására felhasználni. Abban benne vagyok, hogy a m. kir. Állami Vas- és Gépgyárakat fel kell frissíteni, versenyképessé kell tenni a magánkapitalista vállalatokkal szemben, azt azonban sehogy sem tudom honorálni, hogy ezt a versenyképességet a munkások szokásos járandóságának visszatartásával érjék el. Kérem a miniszter urat, hogy ha módjában van, legyen szíves ebben a kérdésben kielégítő választ adni. Elnök: Az iparügyi miniszter úr kíván szólni. Bornemisza Géza iparügyi miniszter: T. Képviselőház! Az interpelláló képviselő úrnak arra a kérdésére, hogy van-e tudomásom arról, miszerint az Állami Gépgyárak budapesti munkásai karácsonykor kaptak jutalmat, a diósgyőriek pedig nem kaptak, az a válaszom, hogy van tudomásom róla. A karácsonyi jutalmak szétosztását maga a gyárvezetőség, saját belátása szerint intézte, amikor azonban megismertem azokat az indokokat, amelyeknek alapján a gyár vezetőség a szétosztást eszközölte, magam is készséggel hozzájárultam ehhez a szétosztáshoz. Amint az interpelláló képviselő úr és az egész magyar közvélemény tudja, a magyar királyi Állami Gépgyárak 5—6 évvel ezelőtt, a súlyos gazdasági válság folytán, ^évek hosszú során át rendkívül súlyos veszteségekkel dolgoztak és most tulajdonképpen szanálás alatt állanak. A szanálás természetesen mind az államkincstárra, mind az alkalmazottakra, a tisztviselőkre és a munkásokra is súlyos terhet jelent. Ilyen körülmények között érthető, ha a gyárvezetőség minden egyes nagyobb tétel kiutalásánál szigorú tárgyilagossággal vizsgálja a fennforgó körülményeket és így történt ez a múlt évi karácsonyi segélykiosztásnál is. A karácsonyi segélyt a kormányzat rendelkezésére álló fedezet arányában engedélyezte; lényegesen kisebb összeget engedélyezett, mint a múlt évben, mert arra a meggyőződésre jutottunk, — amit a statisztikai adatok is igazoltak — hogy a vasipari konjunktúra folytán a gyárban alkalmazott munkásság helyzete 1935-ben lényegesen javult az előző évek állapotához képest. Ennek oka természetesen abban rejlik, hogy annakidején a munkásság úgy Budapesten, mint Diósgyőrött hetenként 2—3 napig volt foglalkoztatva, most pedig a vasipar — mondjuk — konjunktúrája folytán sokkal hosszabb ideig állnak munkában. Csak néhány számadatot közlök ennek megvilágítására: 1935-ben pl. a diósgyőri vasgyárban 250 órát dolgoztak havonta átlagban a munkások, a budapesti gépgyárban 172 órát, míg 3—4 évvel ezelőtt a legmagasabb munkaidő körülbelül 150—160 óra volt úgy a budapesti, mint a diósgyőri gyárban. Most éppen a különböző ideig tartó foglalkoztatás következtében a diósgyőri munkások átlagos havi keresete lényegesen magasabb, mint a budapestieké, így egy szakmunkás Diósgyőrött a múlt évben havi átlagban 167 pengőt keresett, Budapesten 128 pengőt, a betanított munkás átlagos havi keresete Diósgyőrött 128 pengő volt, Budapesten 98 pengő, míg a napszámos keresete Diósgyőrött 108 pengő volt, Budapesten pedig 79 pengő. Ezekből a számokból méltóztatik látni, hogy a diósgyőri munkásság kereseti viszonyai lényegesen jobbak voltak, mint a budapesti munkásság kereseti viszonyai. Ha még