Képviselőházi napló, 1935. VI. kötet • 1936. február 26. - 1936. március 30.

Ülésnapok - 1935-106

270 Az országgyűlés képviselőházának 106. ülése 1936 március 12-én, csütörtökön. 'beszolgáltatják ezt a hozzájárulást — hogy a legtöbb város adósságban van ezzel a költség­hozzájárulással.^ Tartok tőle, ha nem rendezik az orvosi hozzájárulás kérdését és nem vál­lalja a t. belügyminiszter úr ennek a kérdés­nek a rendezését, akkor ugyanúgy fogunk járni ennek a költségnek a megfizetésével, mint ahogyan jártunk a rendőrség intézimié­nyének a fenntartásával kapcsolatban. Azt mégsem teheti ímeg a belügyminisztériuimi, hogy egyszerűen nem fizeti a rendőröket, nem fizeti ki illetményeiket. Azokat ki kell fizetni. A városoknak elleniben nincsen imódjukban a csökkent bevételek mellett ezeket a kiadáso­kat állandóan folyósítani, Ne méltóztassék arra az álláspontra sem helyezkedni, hogy nincs pénz ezeknek, a költsé­geknek a rendszeresítésére. Amióta ennek a törvényhozótestületnek tagja vagyok,, azóta azt látom és azt tapasztalom, hogy minden olyan kérdés megoldására, amely a hatalmon levők osztály érdekeinek megvédését célozta, mindenkor találtak fedezetet és mindenkor tud­tak pénzt előteremteni. Ha tudtak a múltban előfordult bizonyos dolgokra nagyobb összege­ket, így pl. a gazdaadósságok rendezésére száz­milliót előteremteni és ha ebből a célból a Nem­zeti Bank statútumait meg tudták változtatni, (Farkas István: Elveszik a munkások pénzét az Oti.-tól,. meg a Mabi.-tól!) akkor igenis kell lenni pénznek a legszegényebb néposztály, a nincstelenek ' egészségügyi ellátására, akkor kell lenni pénznek az inségmunkások ellátá­sára, a^ szegénysegélyezésre, a kórházi kérdés megoldására, amely ma teljesen megoldatlan. Amíg ezek a kérdések megoldva nincsenek,, ad­dig nem lehet arra az álláspontra helyezkedni, hogy jövőben a gyógykezelésnél nem a gyógyí­tásra» hanem a szerintem is nagyon helyes prevencióra akarja a t. belügyminiszter úr a fűsúlyt helyezni. Van és volt tehát a 'múltban is pénz mindenfélére, láttuk ezt a legkülönfé­lébb akcióknál, kezdve a tyúkkölcsöntől egé­szen a hizlalás! kölcsönakciókig, amelyekre • súlyos összegeket herdálták el, t. miniszter úr, a múltban és akkor sem volt soha sem érzékük a közegészségügyi kérdések, rendezése iránt. Ügylátszik» hogy ez ma is csak a mostoha gyermek szerepét játssza a t. miniszter úr ha­táskörében, mert amikor ma a kinevezéseiket magára vállalja, ugyanakkor nem tudja ma­gára vállalni azt, hogy biztosítsa ezeknek az orvosoknak járó illetményt is. Megvallom, mint előbb mondottam, hogy teljesen helyesnek tartom a belügyminiszter úr tervét abban a tekintetben, hogy a 'kineve­zést központosítja» hogy az orvosok kinevezési jogát kiveszi az önkormányzatok hatásköréből, mert amit tapasztaltam, amit láttam közéleti működésem során, az mind csak arra indok, hogy ez a kérdés kivétessék a helyi önkormány­zatok hatásköréből, amelyek sógorság, komaság alapján olyanokat neveztek ki, akik nem mél­tók és nem arra valók sem tudásuk, sem^ em­berszeretetük, sem a betegellátás tekintetében. Remélem, hogy ez a rendszer megváltozik, ha a kinevezés az igen t. ibelügyminiszter úr ha­táskörébe fog tartozni és nem a helyi kupak­tanácsok hatáskörébe. Attól tartok azonban igen t. belügyminisz­ter úr» hogy a miniszter úr sem fog tudni ellent­állni a sógorság, komaság befolyásának, (vitéz Kozma Miklós belügyminiszter: Nines annyi sógora egy belügyminiszternek, amennyi orvos kell a községekben! — Derültség.) Ez is egy ok l a mellett, hogy elfogadjam ezt a rendszert, mint mondottam:. Ha végignézzük, hogy kiket neveztek ki és kik képviselik., — eltekintve a tiszteletreméltó kivételektől — az orvosokat, láthatjuk ebben a Házban is, hogy néhány tisz­tes orvostól eltekintve, megöregedett diák vezé­rek, diák ókat heecelők; azután ott látjuk az orvosi vezéralakjai között azokat, akik a bete­geket nem gyógyították, hanem boncoló késsel megfricskázták éjjeli verekedés alkalmával; ott látjuk a falusi és városi részeg orvost, aki szégyene a falunak; látjuk a politizáló orvost, aki sokkal inkább törődik a politikával,, mint­sem hogy a betegek gyógyításával foglalkoz­nék. És azt elmondhatom a községi orvosok leg­többjére, hogy az utóbbi évtizedben, amikor divatos járvány lett a betegség, szombaton abba hagyja a falusi orvos a szolgálatot. Va­sárnap községi orvost csak a legritkábban le­het találni, mert f ontosabb számára, hogy a va­dászterületre kivonuljon; jöhetnek hozzá bár­milyen betegséggel, mert a legsúlyosabb eset­ben is letagadtatja magát, elmegy nyugodtan vadászni, és ezt lelkiismerete lehetővé teszi neki. Ennek a sok visszaélésnek a megszünte­tését kell a t. belügyminiszter úrnak végrehaj­tania és ennek megjavítását célozza az a szer­vezet, amelyet a belügyminiszter úr akar most létesíteni. Még egy másik kérdésre is utalok, amely ugyancsak vita tárgyává tétetett. Maga az elő­adó úr is hangoztatta azt az ellentétes felfo­gást, amely abban a tekintetben van, hogy a törvényjavaslat szerint a tiszti főorvosok és tiszti orvosok magángyakorlatot nem folytat­hatnak. Ismerem az idevonatkozó vita minden­féle érvét, tudom, hogy mi szól mellette és mi szól ellene. Felhozzák ellene azt, hogy az orvos kikapcsolódik a magángyakorlat megtiltása folytán abból, hogy orvosi hivatását teljesítse, akkor egyszerű hivatalnokká degradálódik. Ha azonban megnézzük a gyakorlati életet, akkor azt kell látnunk, hogy a tiszti főorvosok, leg­alább a megyékben, de a törvényhatósági vá­rosokban is, — valljuk be őszintén — adminisz­tratív szervekké lettek. Ebben nem is látok nagyobb veszélyt, mert ha ezt (kifogásoljuk, akkor éppúgy kellene kifogásolnunk, hogy a t. orvos-államtitkár úr nem futkos délelőttön­kint vagy délutánonkint betegek gyógykeze­lése miatt, hanem feladatát igen helyesen ab­ban látja, hogy Magyarország közegészség­ügyét ellássa, mint ahogyan a tiszti főorvosok­nak is abban kellene látniok a maguk felada­tát, hogy megyéjüknek és városuknak a köz­egészségügyét ellássák. Ebből azonban egyál­talában nem következik az, hogy a modern or­vostudománnyal lépést ne tartsanak, ha erre megfelelő képzettségük és megfelelő hajlamuk yan. Nagyon jó tiszti főorvosokat^ tudok, akik becsületesen, csak adminisztratív teendőket látnak el és ennek dacára teljesen és tökélete­sen tisztában vannak a modern orvostudo­mánnyal, lépésről-lépésre elolvassák a leg­utolsó orvosi találmányokat és azokat a meg­állapításokat, amelyeket az orvostudomány a legújabb időkben kihozott; ellenben látunk másokat, akik magánpraxist folytatnak, a ma­gánpraxis folytatása azonban azt jelenti, hogy kár a betegeket a kezük alá adni, mert kész veszedelem ezeknek az embereknek a kezében lenni. A tisztiorvosokra vonatkozólag ez a meg­állapítás már kevésbbé érvényes. A tisztiorvos gyógyít betegeket, hiszen a szegény betegek

Next

/
Thumbnails
Contents