Képviselőházi napló, 1935. VI. kötet • 1936. február 26. - 1936. március 30.
Ülésnapok - 1935-105
Az országgyűlés képviselőházának 101 gatás keretétben módosítást illetőleg kiegészítést vannak hivatva keresztülvinni és amelyek; a közegészségügyi csúcsszervezet kérdését megoldják. Ezt ia tervet azonban, sajnos, elejtette és így ma kaptunk egy olyan jajvaslatot, amelyhez, ha a ibelügyminisfflter úr 'eredeti métier-jéből akarnék hasonlatot keresni, azt kellene mondanom, hogy új fegyvernemet kreál, anélkül azonban, hogy megmondaná, hogy ennek az új fegyvernemnek milyen feladatkört és megbízatást akar adni. (vitéz Kozma Miklós belügyminiszter: Ez kardinális tévedés!) Ha a legnagyobb elismeréssel emlékezünk is meg a magyar orvostudomány képviselőiről, ha ia legnagyobb elismeréssel emlékezünk is meg arról a munkáról, amelyet a magyar orvosi kar, úgy a hivatalnoki, mint a magánorvosi kar elvégzett és elvégez és ha különösképpen elismeréssel kell is beszélnünk arról a páratlan eredményről, amelyet a Közegészségügyi Intézet rövid fennállása óta produkált, akkor is meg kell állapítanunk, hogy az állami életnek talán egyetlenegy terén sincs annyi tennivaló, mint éppen a közegészségügy terén, (vitézi Gömbös Gyula miniszterelnök: Ebben egyetértünk!) Nem akarok: itt hosszasabban statisztikai adatokat keresni, de ha jól emlékszem, az országnak körülbelül 9—10.000 orvosa van, ennyi diplomás orvos van. Hogy ez milyen kevés, ezt érzékelhetővé teszi az, ha elárulom, hogy ebből a 9—10.000 orvosiból több mint 3000 Budapesten van, az ország lakosságának a zömére tehát alig 6000 orvos jut. Nem emlékezem biztosan, de azt hiszem, hogy 270—280 kórháza van a mai Magyarországnak. Ez iazt jelenti, hogy minden 100.000 emberre jut egy kórház. Engedelmet kérek, nem 'kell egészségügyi szakembernek lenni, de ha ezt a számot halljuk és azt vizsgáljuk, hogy ebben a 270, vagy 280 kórházban egy esztendő alatt összesen 500.000 embert ápoltak, ennyi tkapott kezelést, akkor könnyen megállapíthatjuk, hogy az ország lakosságának túlnyomó része egy általaiban nem is juthat kórházi ápoláshoz, bár erre igen gyakran, igen sok embernek szüksége volna. Hiszen még Budapesten is, ahol pedig kórháziakkal jól el vagyunk látva, ahol az állami klinikák, tanintézetek, nagyszerű fővárosi közkórházak nagy tömege áll rendelkezésre, gyakran, számtalanszor megtörténik, hogy félnapokat, sőt napokat kell a betegnek utaznia, amíg valahol elhelyezkedést talál, amíg valahol fel tudják venni. (Malasits Géza: Élharcos! protekcióval, másképpen nem.) De egyéb adatok is vannak, amelyek a magyar közegészségügyre jellemzők. Az országban például évenként 160.000 ember hal meg. Ez azt jelenti, hogy ezer emberre 18 a halálozási arányszám. Ebből gümőkorra, tüdőgyulladásra, vagy ímellhártyagyulladásra az öszszes halálozási esetek 27%-a esik. Az aggkori elgyengülésben elhaltak száma — tehát a normális halálozás — csak 13%-et tesz ki. Csak két statisztikai adatra kívánok hivatkozni. Az egyik az, hogy ezer lakosra Magyar : országon mennyi és más országokban mennyi halálozás esik. Amíg Magyarországon 18 a halálozási arányszám ezer lakosra, addig Ausztriában 13, Belgiumban 13, Bulgáriában 15, Cseh-Szlovákiában 14, Dániában 10, Finnországban 14, Írországban 14, Kanadában 10, és csak olyan államokban, mint Portugália, Románia, Spanyolország és Szovjetoroszország ülése 1936 március 11-én, szerdán. 249 magasabb a halálozási arányszám, mint nálunk. A másik adat, amelyre hivatkozni akarok, hogy 100 élveszületett gyermek közül egy esztendőn belül elhal Magyarországon 16, Német-Alföldön 5, Svájcban 5, Svédországban 5, Angliában 6 és Franciaországban 7. Amint tehát méltóztatnak látni, ez az arányszám az összes kultúrországokban kedvezőbb, mint nálunk. Ha ezeknek a problémáknak a megoldásához, megjavításához a belügyminiszter úr sok orvost állítana be, akik kimennének a faluba, a kis városba a beteghez, kezelnék, ellátnák tanáccsal, jószóval, segítséggel, adnának nekik gyógyszert, orvosi ápolást, akkor egyetlen szót sem szólnék, még akikor sem, ha 5000, vagy 6000, vagy akárhány ezer orvost állítana be a belügyminiszter úr. Elvben ugyan a szabad orvosválasztás híve vagyok, de tekintettel arra, hogy a magyar nép igen széles rétegei még mindig félnek az orvosi kezeléstől, semmi kifogást nem emelnék az ellen, ha akárhány fisjavadalmazású körorvost, vagy falusi orvost állítana is be a belügyminiszter úr és ezeket ápolással, gyógykezeléssel bízná meg. Ezeket kény szeri thetné azután statisztikai adatok benyújtására, keretekbe, rendekbe tömöríthetné, de a belügyminiszter úr javaslatával nem az orvosi kezelést, hanem csak az orvosi kezelés adminisztrációját készíti elő. Mélyen t. Ház! Csak a kereteket felállítani, ez nem lehet a törvényalkotás célja. Annál keyésbbé tartom teljesnek a javaslatot, mert az indokolása is hiányos. Ha a székesfőváros valamelyik ügyosztálya egy ilyen kevéssé megindokolt javaslatot, vagy szabályrendelettervezetet terjesztene elő, úgy azt minden szakbizottság visszautasítaná és ha a székesfőváros közgyűlése egy ennyire meg nem indokolt közgyűlési határozatot terjesztene a belügyminiszter úr elé, azt meg a belügyminiszter úr dobná vissza. Ebből a javaslatból nem tudjuk meg, hogy a felállítandó tisztiorvosi keret mibe fog kerülni az államnak, nem tudjuk megállapítani, hogy ennek mi lesz az anyagi természetű kihatása, nem tudjuk megállapítani, hogy tulajdonképpen anyagi szempontból milyen konzekvenciái és következményei lesznek a javaslatnak. Nemrégiben járt itt Budapesten egy külföldi szociológus. Véletlenül került hozzám, s eljött velem megtekinteni Budapesten az úgynevezett szociális intézményeket. Elvittem őt mindenhová, ahol valami látnivaló volt, megmutattam neki a főváros és az állami intézményeket, azután természetesen megmutattam neki a város árnyoldalait is, a nyomor tanyákat, a munkatelepeket és azokat a helyeket is, amelyek nincsenek gyönyörűen felszerelve. Ez a külföldi szociológus megtekintvén itt mindent, amit meg lehetett tekinteni, azt mondta: most már értem, miért van a magyar huszár dolmányán zsinór. Nektek fontosabb — úgy látszik — a zsinór, fontosabb az aranysujtás, mint maga a lényeg. Csináltok dispanzereket, mint a tüdőgondozásnak legfelsőbb és legmagasabb intézményét, de nem gondoskodtok arról, hogy a nyomortanyákon ne tízesével és tizenkettesével feküdjenek egy szobában rothadt szalmán szegény és nyomorult családok. (Rajniss Ferenc: Melyik országba való ez a szociológus?) Ausztriába! (Rajniss Ferenc: Odahaza nézzen körül! Ugyanezt látja!) Ha méltóztatott volna Bécsben megnézni egy csomó városi intézményt, akkor nem mondaná ezt. (Rajniss Ferenc: Van olyan Ausztriában is!)
