Képviselőházi napló, 1935. VI. kötet • 1936. február 26. - 1936. március 30.

Ülésnapok - 1935-103

182 Az országgyűlés képviselőházának 1( az iparoknak, amelyeik engedélyhez vannak kötve, hangsúlyozva, hogy íme, ez csak az engedélyhez kötött iparokra vonatkozik, de viszont az 1922-es ipartörvény 34. §-a engedélyt adott ia kormánynak arra, hogy a képesítéshez kötött iparágakat, amelyek nincsenek engedélyhez kötve, besorozhassa az engedélyhez kötöttek közé. Ha tehát most az 1922 : XII. te. 34. §-át egybevetjük ezzel a szakasszal, akkor azt látjuk, hogy valóban minden néven nevezendő iparágban a miniszter úr rendelettel kimondhatja a zárt számot és én ezt a gazdasági sza-n bads ág szempontjából túlzott és káros intézkedésnek tartom. A mélyen t. miniszter úr tegnap hivatkozott arra, hogy íme, a főváros most az ószeresekre és a házalókra nézve behozta a zárt számot. Valóban behozta, t. miniszter úr, de én azt gondolom, hogy azok az ítéletek, amelyek esetleg kihágásban fogják elmarasztalni azokat a kis nyomorúságos exisztenciákat, akik a zárt számon kívül ilyen nagyjövedelmezőségű v előkelő foglalkozást fognak törvénytelenül űzni, mint az ászeresipar vagy a házalás, nem fognak a magyar szociálpolitika és gazdaságpolitika díszeinek és ékességeinek minősülni, hanem ellenkezőleg, olyan fogyatkozásoknak, amelyek a gazdasági liberalizmus elveibe ütközve, semmiféle örömet a kisiparosságnak és semmiféle dicsőséget a mi jogalkotásunknak nem jelentenek. Bátor voltam hivatkozni a mélyen t. miniszter úrral szemben már az általános vita során arra, hogy vájjon micsoda ismérvek alapján lehet a zártszám szükségességének kérdését eldönteni, imicsoda ismérvek állapítják meg azt, hogy hány ószeresre, hány házalóra, majd később, hogy hány lakatosra vagy bádogosra van szükség

1

. Kérdezem, ha minden egyes foglalkozási ág területén ezeket a zártszámokat fogjuk alkalmazni, holott tudjuk... (Bornemisza Géza iparügyi miniszter: Nem arról van szó, hogy minden egyes ágban Î) Bocsánatot kérek, ez azt jelenti, hogy az egész kézműipar területén alkalmazható. Ha tehát az egész kézműipar területén alkalmazható s a hivatalos állások terén önként alkalmazódik s az ügyvédeknél és orvosoknál szintén alkalmazzák a zártszámot, akkor kérdezem, hogy a végén mi lehet más, mint kontár éb'ben az, országban? Mi mást csinálhatnak azok, akiket a zártszám kizár, mint hogy kontárok legyenek, vagyis törvénytelenül folytassák ugyanazt a mesterséget, amelynek űzését most a törvény erejénél fogva számukra lehetetlenné teszik? En nem látom be, hogy az iparosságnak erre valóban szüksége volna és ha az iparosság kívánja is, — koncedálom, hogy valóban kívánja, a kereskedők kívánjak, mert ők is szeretnének a mai szorult helyzetben minél kevesebben lenni, a születendő gyermekeket( mindenki hajlandó volna legyilkolni azért, hogy akik már ma ezek között á nehéz viszonyok közt működnek, minél kevesebben maradjanak — ez nem lelhet ok egy felvilágosodott törvényhozásban arra, hogy ilyen intézkedéseket teremtsen. Elismerem, hogy a mélyen t. iparügyi miniszter úrnak igaza van; sokkal fejlődöttebb, kultiváltabb országokban is, többek között tényleg Franciaországban (Bornemisza Géza iparügyi miniszter: Farneiaorszagban! Tegnap felolvastam, hogy a cipőkereskedelmet zártszámhoz kötötték!) most tárgyalja a francia kamara a cipőkereskedőknek és a cipőiparosoknak ugyanilyen zárt szániát. Ezt szívesen 3. ülése 1936 március 6-án, pénteken. elismerem; nem akarok semmiképpen sem elfogult lenni. Hiszen a mélyen t. miniszter úr távolról sem olyan fekete iíliberális, mint amilyennek magamagát a népszerűség kedvéért festeni akarja. (Derültség. — Bródy Ernő: Ne kompromittáld!) Vannak ima Európáiban államférfiak, akik liberálisaknak nevezik magukat ésilliberálisább javaslatokat is terjesztettek már elő, mint ez a javaslat. En ezt szívesen elismerem. De, ha valaki rettenetesen szép beszédeket tart is a liberalizmus ellen, a józan ész nálunk, hála Istennek, még annyira prédominai, hogy a végén nagyon megfontolt javaslatokat terjeszt elő még az illiberalizmus levegőjében is. Ezért kárnak tartom, hogy idehoznak ilyen javaslatokat, amelyekről a miniszter úr gazdasági ismeretei, gyakorlata és esze 5 perc alatt meggyőzheti őt, hogy praktikus eredményt nem érhetnek el; mondom, kárnak tartom ilyen javaslatokat csak a circenses kedvéért idehozni. (Kajniss Ferenc: Most már csak 3 perc van hátra! — Derültség. ~ Bródy Ernő: Ne vegyél el ah'ból is!) Nem tudtam, hogy Rajniss t. képviselőtársam ilyen gondosan ügyel a házszabályok szigorú betartására. Mivel a mélyen t. miniszter úr beszédemmel szembeszögezte éppen e szakasz kapcsán a liberalizmus kérdését, egészen röviden szeretnék csak néhány szóval válaszolni erre. A mélyen t. miniszter úr a háború előtti kivándorlási adatokat hozta fel, mint sötét pontját a liberális gazdasági törvényhozásnak és korszaknak. Ez teljesen igazságtalan dolog úgy szociológiai, mint gazdasági szempontból. Mindenekelőtt: a másfélmillió kivándorló, azt hiszem, a liberalizmus egész korára vonatkozik, (Bornemisza Géza iparügyi miniszter: Igen!) mégis beszéde gondolatmenetéből úgy értettem ki, hogy ez egy szűkebbre korlátozott időszakra vonatkozik. Valóban a háborút megelőző időszakban Nagy-Magyarországon volt átlagban évente 90.000 kivándorló ugyanakkor, amikor a világstatisztika adatai bizonyítják, hogy az egész európai emigráció 1,400.000 főt tett ki. A magyar kivándorlás tehát abban a keretben mozgott, amelyben egy liberális gazdasági és szociálpolitikai korszakban a kivándorlás mozoghatott. Éppen az volt a gyönyörű a liberalizmus korszakában, (Zaj a jobbközépen. — Elnök csenget.) hogy amikor valamely országban a nemzeti munkapiac hullámokat mutatott, amikor völgyek és magasságok keletkeztek, akkor ennek nivellálása a szabadság elveinek pro és contra való alkalmazása által lehetségessé vált. Az egyes embereknek nem kellett elpusztulniuk az illető országban, ahol nem volt munkaalkalom, vagy nem kellett a természetes népszaporodásnak olyan automatikus rettenetesen káros fékeket szabni, mint amilyenek ma az egyes országokban vannak, hanem akkor szabad volt a kölcsönös csereforgalom a vándorlás szempontjából és akkor nem meghalni, vagy meg nem születni kellett, hanem harmadik mód is lehető volt: ideiglenesen máshol keresni meg az életfenntartás eszközeit. Én visszaemlékszem arra, hogy amikor fiatal képviselő voltam, 1906 november havában a pénzügyi bizottságban számítások történtek arra nézve, hogy mennyi az a pénz, amennyit a kivándorlottak Magyarországba visszaküldenek (vitéz Gömbös Gyula minisz« ter elnök: Nem ez a fontos! A nemzet ereje a fontos!) és akkor nem kisebb tekintély, mint Széli Kálmán, a pénzügyi bizottság akkori elnöke mondotta, hogy ő évi 250 millió arany-