Képviselőházi napló, 1935. VI. kötet • 1936. február 26. - 1936. március 30.

Ülésnapok - 1935-101

118 Az országgyűlés képviselőházának 10 vagy 2000 pengőt hajlandó átadni óvadék gya­nánt a méltóságos úrnak, megbeszéli az ügy­nök, hogy az egyik vagy másik kávéházban majd találkoznak a méltóságos úrral s ott el­intézhetik az óvadék és a szerződés kérdés ét. Megállapodnak egy időpontban s valamelyik körúti előkelő kávéházi tükörablaka mellett már ott is ül a méltóságos úr és várja az áldozatot. {Farkas István: Az egy másik ügynök!) Nem, a méltóságos úr a háztulajdonos. Bejön az ügy­nök, hozza áldozatát. A méltóságos úr termé­szetesen jóvágású monoklis ember, (Dinnyés Lajos: Kormányfőtanácsos, nemi!) aki impo­nál ennek a szegény vidéki embernek és szinte foghegyről, félvállról beszél az áldozattal, el­veszi tőle a kétezer pengőt és megmondja a cimet, hogy hol van a ház, amelyet időközben talán már meg is nézett az ügynökkel. Ne­gyedkor azután, amikor a házfelügyelők vál­tozása van, jelentkezik az illető, helyesebben öten, hatan, nyolcan, tizen vagy annál is töb­ben jelentkeznek, akik el akarják foglalni azt a házmesteri állást és csak akkor jönnek rá fájó szívvel és fájó lélekkel, hogy egy lelkiismeret­len gazember »méltóságos úr« hálójába estek. (Propper Sándor: A méltóságos asszony meg szanatóriumban van! — vitéz Scheftsik György: Méltóságos bestia!) Aat hiszem, a házfelügyelői állásra pályá­zóknak« ezt a kérdését meg lehetne oldani. A posta nagyszerűen kézbesíti a pénzeket, feles­legesi tehát, hogy .a házfelügyelőktől óvadékot vegyenek, mert minden lakó postán küldheti el pénzét a háztulajdonosnak. De az óvadéksikkasztásnak és az óvadékok­kal való visszaélésnek van egy másik súlyos faja is, amelyre néhány mondatban szintén fel kell hívnom az igazságügyminiszter úr figyel­mét. Ez a fizetőpincérek, a főpinoérek óvadéka. Van egy miniszteri rendelet, amely megálla­pítja, hogy mekkora lehet ez az óvadék. Ez a rendelet kimondja, hogy a napi átlagos bevétel­nek háromszorosa az, amit óvadék gyanánt a fizetőpincérektől kérni és elfogadni szabad. Ezzel szemben mi történik, igen t. Képviselő­ház? Egyes urak, akik kávéházat akarnak nyitni, ennek a miniszteri rendeletben megál­lapított összegnek tízszeresét, húszszorosát is kérik a fizetőpincérektőL Természetesen isme­rik az idevonatkozó miniszteri rendeletet és is­merik a törvényt; írást adnak és ebben kikötik, hogy azzal^ az óvadékkal ők szabadon rendel­kezhetnek és befektethetik az üzletbe. Ez olyan visszaélésre ad alkalmat, amelynek nagyon sok főpincér az áldozata. Ezek a tisztelt kávés urak azonban tovább is mennek s a főpincérektől ezenkívül még helypénzt is kérnek; napi tíz pengő helypénzt. Ezzel is uzsorázzák őket. Honnan veszik a a fizetőpincérek az óvadékot? Vannak óvadék­bankok és vannak magánosok, akik a fizetőpincéreknek az óvadék kérdésében ren­delkezésükre állanak. Ne méltóztassék azt hinni, igen t. Képviselőház, hogy ezek a ban­kok vagy ezek a magánuzsorások tiszteletben tartják a törvényt. Nem! Ezektől az emberek­től az óvadékul kölcsönvett összegekért olyan óriási kamatot kérnek, amelyet ezek a fizető­pincérek úgyszólván nem is tudnak megfizetni. Például egy négyezer pengős óvadéknál négy­száz pengő »aláfizetést« kérnek. (Dinnyés La­jos: Mi az az aláfizetés? Olyan, mint a nőraga­dás? — Derültség!) Az aláfizetés azt jelenti, hogy annak az összegnek, amelyet a főpincérek az óvadékbanktól vagy a magánosoktól kér­. ülése 1936 március 4-én, szerdán. nek, 10%-át egyszerűen oda kell ajándékozniuk, (Propper Sándor: Előre!) azért, mert a pénzt kapták. Ezenkívül ezek az uzsorások felszámí­tanak biztosítási díjat, tartalékalapot, közvetí­tési díjat és különböző címeken óriási összeget vonnak le. Ezek tehát szintén azok közé tartoz­nak, akiknek a kezét le kell fogni, hogy ne uzsorázzanak és ne zsákmányolják ki azokat a szerencsétlen munkásokat, akik egyik-másik kávéházban fizetőpincérként vannak foglal­koztatva. De van ennek a kérdésnek egy igen pikáns része is, amelyet elmondani tartozom. (Hall­juk! Halljuk!) Az a fizetőpincér inventárbiz­tosítékot is köteles adni. Ez azt jelenti, hogy minden darabért, amely ott a kávéházban a be­rendezési tárgyakhoz tartozik, a fizetőpincér felelős. Pincérektől hallottam, hogy nagyon előkelő kávéházakban — nevet nem említek — ahol ezüst-szerviz van, akárhányszor megtörté­nik, hogy szmokingos urak szmokingja alól kénytelenek kivenni az ezüstkanalat, az ezüst­evőeszközt. Szerencséjük van a fizetőpincérek­nek, ha ezt észreveszik, de ha nem veszik észre, akkor a szmokingos urak elillanak s a kárt ezek a szerencsétlen fizetőpincérek kénytele­nek megfizetni. Ezek azok a panaszok, ame­lyek hozzám az óvadékkérdésben befutottak. De méltóztatnak nagyon jól tudni, hogy az egyik hetilap, a Társadalmunk című lap leg­utóbbi számában szintén felsorolt ilyen óva­déksikkasztási eseteket. Például egy egyszerű kis gépírónőt csaptak be 200 pengő erejéig olyan hangzatos cím alatt, hogy annak a sze­rencsétlen kis gépírónőnek nem is jutott volna eszébe kételkedni és arra gondolni, hogy be fogják csapni. Lefizette a 200 pengős óvadékot. A munkája az volt, hogy menjen el valamelyik nyilvános könyvtárba és írjon ki ott előkelő, méltóságos, kegyelmes és más egyéb ehhez ha­sonló címeket és ezeket adja le. Amikor három nap múlva, miután munkáját jól végezte, visz­szament az irodába ez a gépírókisasszony, ar­ról értesítik, hogy az igazgató urat csalás miatt elvitte a rendőrség. Elveszítette a 200 pengőt. Nem akarom megmondani, hogy ennek az egyesületnek mi a címe, mert egészen bizo­nyos, hogy a túloldalon (Farkas István: Hara­gudnának érte!) hihetetlenül csóválnák a fejü­ket. (Felkiáltások jobbfelöl: Halljuk! Halljuk! — vitéz Scheftsik György: Hadd csóváljuk! — Felkiáltások a szélsőbaloldalon: Nep! Nep!) Ez az egyesület a nemzeti egység kebelében ala­pított Sokgyermekes Magyar Anyák Országos Szent István Fiúotthona. (Zaj és mozgás a jobboldalon. — vitéz Scheftsik György: Ezért ugyan nem csóváljuk a fejünket!) Ezek azok a panaszok, amelyek arra kény­szerítettek engem, hogy ezt a kérdést a maga meztelenségében idehozzam és arra kérjem az igazságügyminiszter urat: ne higyje azt, hogy ezeknek a gazembereknek a megfékezése lehe­tetlen, mert akár két hónapot, akár öt eszten­dőt kapnak, akkor is folytatni fogják mester­kedésüket. Nem. Ha a törvény teljes szigorú­ságával lecsapnak ezekre a svihákokra, (Gr. Festetics Domonkos: Fel kell akasztani őket!) akkor meg vagyok róla győződve, hogy ha nem is százszázalékkal fog csökkenni ezeknek a száma, de lényegesen kevesebb ilyen yisz­. szaélés fog történni az apró, szerencsétlen emberek óvadékával. Ismétlem, sok esetben életet ment meg és családi tragédiákat akadályoz meg az igen t. miniszter úr, ha gondoskodik ezeknek a betyá­roknak a megfékezéséről.

Next

/
Thumbnails
Contents