Képviselőházi napló, 1935. V. kötet • 1936. január 21. - 1936. február 25.

Ülésnapok - 1935-90

Az országgyűlés képviselőházának 90. más közületi alkalmazottak betegség esetére való gondozásáról van szó. Engem nem lep meg az, ami ebben a javaslatban történik, mert ismerem a magyar szociálpolitika történetét. Nagyon jól tudom, hogy amikor az ipari munkások és a kereskedelmi alkalmazottak, betegség és baleset esetére való biztosítását szabályozó 1907 : XIX. tc.-et megalkották, akkor is ennek a törvénynek 10. §-ában nem azt tette az akkori kormányzat, hogy akár az önkormányzati, akár az állami alkalmazottakat ibelevonta volna a szociális biztosítás körébe, hanem ellenkezőleg, a törvény 10. §-ába olyan rendelkezést vétetett fel, lamely kivonta ezeket az alkalmazottakat a törvény hatálya alól, egy későbbi, 1910-ben kiadott 4616. számú rendelettel, pedig az alkalmazottaktól elvonta azt a lehetőséget, hogy a maguk és családtagjaik egészségügyi ellátásáról gondoskodni tudjanak. Ebben is megnyilatkozott tehát az államnak a saját alkalmazottaival szemben való szociális érzékének teljes hiánya, amit abból is láthatunk, hogy ma az állam alkalmazottainak a jogkeresés tekintetében, jogviszonyaik szabályozása tekintetében sokkal rosszabb a helyzete, mint bármely az iparban, vagy a kereskedelemben alkalmazott tisztviselőnek, vagy munkásnak, aki a maga vitás kérdését bíróság elé viheti, amenynyiben az állami alkalmazottakat ettől elüti és évről-évre mindig szűkebb és szűkebb korlátokat szabnak ezeknek a lehetőségeknek. A vasutasokra vonatkozólag pedig egyenesen kivették a bíróság hatásköréből a vitás kérdések elintézését és legfelsőbb fokon a miniszterre bízták, aki tulajdonképpen csak felügyeleti hatóság és nem a vitás kérdések elintézésére van hivatva. Engem a törvényjavaslat azért sem elégít ki, mert kerettörvény. Semmi akadálya nem lett volna annak, hogy a t. belügyminiszter úr mindazokat a problémákat, amelyeket meg akar oldani ennek a törvényjavaslatnak keretén belül, ezekre az alkalmazottakra vonatkozólag ne egy felhatalmazás keretében, ne egy kiadandó rendelettel oldja meg, hanem idehozza. Legfeljebb két héttel később került volna ide a javaslat. Ha így tett volna, akkor tisztán láttuk volna, melyek azok a problémák, amelyeket meg akar oldani és láttuk volna, hogyan akarja azokat a problémákat a t. kormányzat megoldani. Amit Tóth Pál t. képviselőtársam itt felsorolt arra vonatkozóan, hogy hogyan akarják ezt a kérdést megoldani és aminek tekintetében ma is kifogásokat emelt bizonyos vonatkozásokban, — úgy látszik ő jobban van informálva a felől, hogy mi lesz abban a kiadandó rendeletben ^— annak a kiadandó rendeletnek a szövegét méltóztatott volna beilleszteni a törvényjavaslat keretébe, hogy tisztán lássuk, mit nyújt ezeknek az alkalmazottaknak, mint ahogyan a korátobi szociálpolitikai törvények közül, amelyekre utaltam, — mind 1927 : XXI. te, amely a leg; utóbbi alkotás, mind pedig az azt megelőző 1907: XIX. te, vagy az 1891 : XIV te. — egyik sem kerettörvény, hanem mindegyik pontosan megmondta, hogy mit kap a munkás betegség esetén, — kap-e gyógyszert, kap-e orvosi ellátást, kap-e kórházi ellátást, táppénzt, szanatóriumba való utalást, fogkezelést — és melyek azok a szolgáltatások, amelyeket nyújtani kívánnak. A t. előadó úr igyekezett jóindulatúan ímegülése 1936 február 13-án, csütörtökön. 389 magyarázni azt a törvényjavaslat 2. Vában foglalt teljesen lehetetlen és minden szociálpolitikai alkotás szellemével ellentétes intézkedést, amely a következőképpen szól (olvassa): »A belügyminiszter állapítja meg azt, hogy az 1. § rendelkezései a jogosultakra milyen sorrendben terjednek ki.« (Propper Sándor: Ilyet nem ismer a szociálpolitika! — Zaj a szélsőbaloldalon.) Ha a t. miniszter úr megnézi a szociálpolitikai alkotásokat, — még a magyar szociálpolitikai alkotásokat is — akkor megállapíthatja, hogy egyetlenegy szociálpolitikai törvényben sincs lehetőség arra, hogy sorrendet állapítsanak meg (Zaj a széh'őbaloldalon.) akár a betegség neme szerint, akár az ellátandók száma szerint a. tekintetben, hogy kiket fognak ebben részesíteni, mert ebben az esetben, ismerve a jó magyar viszonyokat, azt látnánk, hogy a protekciósok előnyben részesülnének, a sorrendet a protekció adná meg, (Mozgás a jobboldalon.) nem pedig a rászorultság mértéke, holott ezt a kérdést így megoldani nem lehet. T. belügyminiszter úr, ne méltóztassék nemet inteni, mert ezt a kérdést így megoldani nem lehet. Ezt így nem fogjuk tudni megoldani és a bürokrácia sem fogja tudni a sorrend kérdését megoldani. Ha ezt a törvényt ellátják egy végrehajtási rendelettel, akkor ez azt jelenti, hogy automatikusan életbe kell léptetni mindazokat a szolgáltatásokat, amelyeket a miniszter úr kiadandó rendeletében nyújtani akar, de semmiféle sorrendnek, semmiféle megkülönböztetésnek helye nem lehet. Nem is tudok elképzelni itt sorrendi megkülönböztetést (Farkas István: Ilyen nincs az egész világon!) és az sem kielégítő indok, amelyet a t. előadó úr mondott, hogy tudniillik azért kell ezt a sorrendet megállapítani, mert az intézmény működésének megkezdése alkalmával nem rendelkezik azokkal az anyagi eszközökkel, amely anyagi eszközök szükségesek már e törvény életbeléptekor. (Farkas István: Előlegezze az állani! Ennyit igazán megtehet! — Propper Sándor: Ha nincs pénz a kasszában, a beteg várja meg, míg meghal! — Molnár Imre előadó: Eddig mit csinált?) Ennyi jóindulattal lehet a belügyminiszter úr! (Farkas István: Eddig is pusztultak a magyar testvérek, pusztuljanak tovább is! — Egy hang a jobboldalon: Ugyan kérem! — Propper Sándor: Eddig volt a nihil, de most alkotni akarnak! — Farkas István: Keformkorszak!) Néztem a törvényjavaslatot, hallgattam az előadó úr magyarázatát és kutattam, vájjon mi az, amivel a belügyi kormányzat hozzájárul ennek az intézménynek a létesítéséhez. Megállapítottam, hogy semmi. Még arra a kérdésre .sem kaptam választ,, hogy vájjon az adminisztratív kiadásokat magára vállalja-e és nem fogja-e ezekből a beszedett 2%-okból fedezni, úgyhogy — ismerve megint hazai viszonyainkat — majd az egyik Íróasztal szüli a másik íróasztalt és nem fog-e ebből egy nagy bürokratikus intézmény létesülni. Hiszen ön. t. belügyminiszter úr, nagyon jól ismeri az Oti.-t, az Otbá.-t és a Mabi.-t, ahol tényleg az egyik íróasztal szülte a másik íróasztalt és ahol annyi már a tisztviselő, hogy Dunát lehetne rekeszteni velük, ellenben minél több lett az íróasztal, annál rosszabb lett a betegellátás és a betegek igényeinek kielégítése. Ha a miniszter úr ezket az adminisztratív kiadásokat sem vállalja magára, akkor vájjon mit ad a t. miniszter úr? Akkor nem ad semmit !