Képviselőházi napló, 1935. V. kötet • 1936. január 21. - 1936. február 25.

Ülésnapok - 1935-90

Az országgyűlés képviselőházának 90, ülése 1936 február 13-án, csütörtökön. 385 gyár róna robotosainak, azoknak a szegény embereknek a biztosítása, akiknek havi fizetésük nem a 300 pengő havi fizetéshez jár közel, sőt az évi fizetésük alig éri el néha a 300 pengőt, ezeknek a biztosítása még mindig hiányzik a mi törvénytárunkból, és mindig elodázódik azért, mert az a nagy szegénység, amely ráfeküdt az egész nemzetre, a pénzügyi megoldást lehetetlenné teszi. Lehet, hogy ez ebben a pillanatban is lehetetlen, bár én nem tudnék szükségesebb feladatot ennek a hiánynak a pótlásánál. Akárhogyan is, de ezt meg kell csinálni, mert bizonyos mértékben az Országos Társadalombiztosító Intézet működése gazdasági válságok idején rendkívül fontos és sok elkeseredést vezet le a maga hivatalos útján abban az esetben is, ha nem éppen betegekről van szó. Nem lehet a Háziban egészségügyi vonatkozású . törvényt tárgyalnunk a nélkül, hogy ezt ismételten szóvá ne tegyük. Valamikor, 2000 évvel ezelőtt a ceterum censeonak fanatikus ismétlése végül is Carthago falainak lerombolásával végződött. Nekem is szent meggyőződésem, hogy ha ezt a problémát folyton ismételve hozzuk a Ház színe elé, előbbutóbb megérjük azt az időt, amikor azokra is rákerül a sor, aikik igazán rászorultak arra, hogy a társadalom bevegye a maga soraiba és bevezesse a Társadalombiztosítónak szép, oszlopos csarnokába. A szőnyegen lévő törvényjavaslat a társadalom egy rétegét bevonja a társadalombiztosításba. A csendőrlegénység és a rendőrlegénység hozzátartozóiról van szó. Meg kell állapítanom, hogy a csendőrség ebben a tekintetben bizonyos mértékig jobb helyzetben van, mert az aktive szolgáló csendőrök hozzátartozói ma is betegségbiztosítás alá tartoznak, mert igénybevehetik a katonai kórházakat. A rendőrségnek azonban még az aktív^ tagjai is nélkülözik ezt a gondoskodást. Nem állanak nekem e pillanatban pontos adatok rendelkezésre a tekintetben, hogy hány emberről van szó. Az előadó úr a jelentésében azt terjesztette elő, hogy mintegy 30.000 embernek az érdekeit érinti ez a javaslat. Ha külön veszem a rendőrséget, akkor, mivel a fővárosi rendőrségnek mintegy 4000 tagjából 3000 és egynéhány a nős, akik gyermekeikkel együtt kitesznek körülbelül 8000 embert, s körülbelül ennyit kitesznek a vidékiek is, azt mondhatom, hogy summa summarum körülbelül 30.000 léleknek a biztosításáról van szó. Említettem az előbb, hogy a rendőrség ebben a vonatkozásban ma is hátrányban van, és a törvényjavaslat éppen ezt a hátrányt küszöböli ki. Pedig a magyar rendőrség — élén a székesfővárosi rendőrséggel — hivatásának magaslatán álló testület, és mind a tisztikar a maga erkölcsi intaktságával és katonás úri szellemével, mind a legénység a szolgálatteljesítés korrektségével megérdemli azt a közbecsülést,amelyben tényleg részük van a társadalom részéről, sőt szerény megítélésem szerint nehéz munkájukat még közszeretet is övezi. Hiszen az őrszemélyzet, a rendőrlegénység a legfárasztóbb és a legmegerőltetőbb munkát végzi napnap mellett. Esőben, szélben, viharban és napsütésben állnak a vártán, hogy ügyeljenek a közrendre és őrködjenek a törvények megtartása felett. Ök irányítják az utcának egyre erősödő forgalmát, vigyáznak testi épségünkre, őrzik a közintézmények és a paloták drága kincseit és virrasztanak az apró családi házak békés álmai ! felett. Nincs biztos pihenőjük sem, mert tulajdonképpen állandóan készen kell állaniok. A polgári élet ünnepnapjai számukra dupla munkát, extra felkészültséget jelentenek. A kötelességteljesítésben ők járnak elől a legjobb példával, mert még életük kockáztatásával, sőt gyakran feláldozásával is számolva teljesítik kötelességüket. Szabad-e tehát előfordulni egyetlenegyszer is annak, hogy akinek éber szolgálatára mindnyájunknak szüksége van, annak tiszta látását, hallását, vagy érzékeinek élességét elvegye a fejében forgó gond, hogy vájjon megbetegedett élettársa, vagy jövőjének egyetlen reménysége, a gyermeke, hogyan kerülhet másnap kórházba. Hogy ezzel a helyzettel az, aki szívén viseli a magyar rendőrség és csendőrlegénység sorsát, nem lehet megelégedve, az kétségtelen. Régen kellett volna gondoskodnunk róluk, még 1927-ben, amikor az azévi XXI. tc.-et megalkottuk. Azóta sok idő telt el és már voltak minisztereink, akik ennek a kérdésnek az aktualitását felismerték, megígérték a rendezését, de ünnepélyes ígéret csak a folyó év költségvetésének tárgyalása idején hangzott el, amint az előadó úr is mondotta, amikor az igen t. belügyminiszter úr megígérte, hogy ő ezt a kérdést meg fogja oldani. És nemcsak a pénzügyi és a közigazgatási bizottságnak a köszönetét kell ezért a belügyminiszter árnak tolmácsolnunk, hanem osztatlanul az egész magyar közvéleményét is. (Helyeslés a jobboldalon.) Mélyen t. Képviselőház! Ha nézzük azt, hogy a rendőr- és csendőrlegénység betegellátása terén mi volt eddig a helyzet, akkor a következőket állapíthatjuk meg. Mindenekelőtt két részre kell e tekintetben osztanom a rendőrséget magát, — miután ezzel akarok inkább foglalkozni, mivel ez hátrányban van a csendőrlegénységgel szemben és ez a javaslat pótolja ezt a hiányt — nevezetesen a vidéki rendőrségre és a fővárosi rendőrségre. A vidéken relatíve könnyebb a helyzete ma egy rendőrcsaládnak, a vidékiek kitűnő főkapitányának, Éliássy Sándornak azonban mégis gondot okoz az. hogy a problémát meg kell oldania, mert tovább nem lehet ilyen patriarchális falusi vagy kisvárosi nívóban hagyni meg a rendőrcsalád ellátását. Igaz, hogy a falusi doktor készséggel áll rendelkezésére talán az egész rendőrcsaládnak —a gyermekeknek is — ingyen, de ha egyszer kórházba kerül a rendőr hozzátartozója, akkor megvan a baj, mert a kórházi ápolási költség előteremtése már súlyos gondokat okoz. Budapesten mi a helyzet? Itt tulajdonképpen két kiváló férfi áll a rendőrség élén, Ferenczy Tibor főkapitány úr és Török János főparancsnok úr, akik hivatali kötelességeiken messze túlmenőleg is állandóan törődnek a rendelkezésükre bízott legénység szociális érdekeivel, szociális jólétével, sokszor a legaprólékosabb részletekig kiterjed a figyelniük, ha egy-egy rendőrcsalád bajba kerül, hogy miként találjanak számukra remédiumot. Amióta az 1927:XXI. tc.-t megalkottuk, megszületett a vágy is arra, hogy a kimaradt rendőrlegénységi hozzátartozók bekerüljenek egy biztosítóintézetbe, és az évek folyamán ez a vágy erősödik. Mivel a saját hatáskörben való megvalósítás ezelőtt jó pár esztendővel még a távol jövőben is reménytelennek látszott, azért 1932-ben a székesfővárosi rendőrségnél a Hungária Szanatórium Szövetkezetnek egy agilis igazgatója kapott engedélyt arra, hogy a rendőrlegénység hozzátartozóit ebbe a betegellátó szövetkezetbe beszervez56*