Képviselőházi napló, 1935. V. kötet • 1936. január 21. - 1936. február 25.

Ülésnapok - 1935-89

362 Az országgyűlés képviselőházának 89. ülése 1936 február 12-én, szerdán. T. Ház! Köztudomású az, hogy a magas védővámok olyan horribilis haszonhoz juttatják a magyar. gyáriparnak egy bizonyos részét, — nem az egész gyáripart — (Gr. Festetics Domonkos: Ügy van!) amilyenre az még legmerészebb álmaiban sem gondolhatott. Nem közömbös a gazdasági életre nézve, hogy mi történik a nagyjövedelemmel, hogy egy nagy jövedelem külföldre szivárog-e ki, vagy azt otthon 'beskatulyázzák és ülnek rajta, úgyhogy az a pénz a gazdasági élet számára elveszett. Hogy ez a feltevés helytálló, erre nézve a legjobb bizonyíték eddig — remélem azt, hogy a jövőben a mostanában előterjesztett és már az elnökség és az igazgatóság által az 0ti.-ban megszavazott tervezet szerint nem — az Oti. és Mabi. által beskatulyázott milliók, amelyek eddig teljesen elvesztek a gazdasági élet számára. (Rupert Rezső: És a betegek számára!) Ezzel szemben, amikor a gazdatársadalom jutott a múltban nagyobb jövedelemhez, ezt a jövedelmet itthon el is költötte és így ez a pénz felfrissítette a gazdasági élet vérkeringését. A gyáriparnak egy bizonyos kedvezményezett része hallatlan adókedvezményben részesül. A g;épeket majdnem vámmentesen, 8% látszatvám fizetésével hozhatja he az országba, ezzel szemben nagy exportprémiumot, élvez, a vámvédelem 40%-nál kezdődik és sok esetben a 100%-ot is 'meghaladja. Ha a gyáripar csak ezt a vámvédelmet keresi meg, akkor máris tekintélyes nemzeti ajándékhoz jutott az ország fogyasztóközönségével szemben. (Ügy van! Ügy van! jobbfelől.) T. Ház! Az ország lakosságának 90%-a az élet legelemibb gondjaival küszködik. Az ipar és a kereskedelem nem tudja megkeresni és fedezi üzleti rezsijét, küzd a szövetkezeti és a közüzemi, valamint a gyáripari verseny ellen. Itt kellene szólnom, különösen a szövetkezeti kérdéssel kapcsolatban a Hangya versenyéről, ez azonban külön fejezet, amelyről majd egy külön interpelláció kapcsán kívánok szólni, hiszen 15 perces időközben ennyi témát és enynyi anyagot összezsúfolni lehetetlen. Meg kell azonban állapítanom azt, hogy sem a kisipar, sem a kiskereskedelem nem bírja a nagy adókat és a még drágítani szándékolt drága világítási költségeket. (Rupert Rezső: És nem bírja el azt, hogy a Hangyát az ő pénzéből segélyezzék!) A fényesen kivilágított boltokban, a fényes kirakatok mögött gondokkal küzdő kereskedőtársadalom tengődik és ugyanakkor a magyar gyáriparnak egy kedvezményezett kis csoportja, — mert ismétlem, nem az egész gyáriparról van szó, hanem egy kis részéről, amely több vagyont gyűjtött össze az elmúlt 10 esztendő alatt, mint^ elődeik a régi monarchiában három generáción keresztül — egy déldelgetett része, nem elégszik meg a vámvédelem nyújtotta horribilis haszonnal és egyenlőtlen versenyt támaszt a kereskedelemtársadalomnak olyképpen, hogy a fővárosban több helyen rendez be detailüzleteket. Léptennyomon nyílnak Pesten gyári lerakatok, — nem kívánok neveket felsorolni, mert nem célom egyes nevek kipécézése — részben a saját cégér, részben strohmannok cégére alatt állítanak fel detailban árusító fióküzleteket.^ Ezzel a ténykedésükkel alapjában támadják meg a detailkeresikedelmet, azt exiiszteneiájában veszélyeztetik, de ugyaniakkor még egymással szemben is a leggyilkosabb versenyt folytatják. Ezeknek a gyári vállalatoknak legnagyobb része részvénytársaság lévén, adózás szempontjából igen előnyös helyzetben van. A »nem adózunk« félikiáltassál, ügyes könyvelési taktikával és a latens tartalékok nyújtotta előnyökkel jövedelmükhöz képest teljesen aránytalanul igen keveset adóznak. Az országban valójában csak a kiseiniiber fizet adót. A mammutvállalat nem adózik keresete arányában, de ezzel szemben üzleti gesztiójában a gazdasági egyedeknek ezreit teszi tönkre. Csák két krassz példát ragadok ki elöljáróban a isok közül. Egy külföldi tulajdonosi kezén lévő áruház 1934-ben 10,364.488 pengő forgalom után összesen 11.536 pengő hasznot mutatott ki és ezután a társulati adón kívül csak néhány száz pengő adót fizetett. Az egyik textilgyár részvénytársaság 1934-ben 10,709.774 pengő forg;alotmi után összesen 33.308 pengő hasznot unutat ki mérlegében s ennek kereseti adója a pótlékokkal együtt összesen körülbelül 3000 pengőt itesiz ki. Ha ezt a két vállalatot a forgalom után csupán 1%-kal adóztatnák meg, akkor 100—100.000 pengőnél több adót kellene fizetniük. A detailkereiskedelemimiel és az egyéni vállalatokkal szemben nem ilyen elnéző a pénzügyigazgatósági, mert a forgalom, után megállapított adóalapot 5%-kai adóztatja meg. A fenti két példával szembeállítom hároim kisember adóját. Egy terézvárosi egy segédmunkással dolgozó fodrászmester egyenes adója 80 pengő, amely a pótlékokkal együtt körülbelül a duplájára emelkedik. Egy kis budai kézműiparos kesztyűsanester 200 pengő egyenes adót fizet pótlékok nélkül. Egy VII. kerületi szatócs 150 pengő egyenes adót fizet. Ha ezeket (szembeállítom a felsorolt adatokkal, akkor meg kell állapítani, hogy ez az egyenlő teherviselés elvének arculcsapása. A szövetkezetek és a nagy áruházak által támasztott egyenlőtlen verseny által sújtott kiskereskedelem és kisipar jogos kívánsága az, hogy minden árut szolgáltató nagyüzem, közüzemi, szövetkezet, gyári vagy bármilyen részvénftársaság az elért forgalom után fizessen progresszive emelkedő, de legalább 1%-os kulcsnál kezdődő adót. Ha összehasonlítom a részvénytársaságok és a kisemberek adóját, úgy a kontraszt a kisemberek hátrányára elképesztő. Van olyan eset is, amikor a nyers bevétel 5%-át haladja. meg az adó. A detai'lkereskedő több, imint tizenhétféle adót fizet. Fizet jövedelmi adót, rendkívüli pótlékot vagyonadót, jövedelemadóbírságot, r

vagyonadóbírságot, rokkant . ellátási adót, inségadót, betegápolási pótadót, általanasi kereseti ^ adót, útadót, községi pótadót, kereskedelmi és iparkamarai illetéket egyházi vagy hitközségi adót, állami adót, állami pótadót, portáladót, függő cégtábla után fizetendő közterületi ihasználati díjat és mindezeken felül Mabi. és Oti. járulékokat s még néhány megnevezett különböző adót és közterhet. Ezen a sok irtózatos terhén feltétlenül könnyíteni kell. Különösen kívánsága a detailkereskedelemnek; az adókulcsnak 5%-ról való leszállítása. Méltóztassék megengedni, hogy csak 1—2 példát ragadjak ki a kisemberek szörnyű adóterhei közül. A kiskereskedő rezsije ma már átlagosan 25%, a bruttó jövedelem ezzel szemben átlagosan 20% és így ez a biztos tönkremenés útját jelenti. Csak néhány példát említek meg. A Nagymező-utcában egy kis cipőüzlet, melynek boltbére 3000 pengő, egy alkalmazottal, évi forgalma 16.000 pengő, általános