Képviselőházi napló, 1935. V. kötet • 1936. január 21. - 1936. február 25.

Ülésnapok - 1935-86

Az országgyűlés képviselőházának 86. ü lőtt t. képviselőtársaim statisztikával szolgál- f tak és a statisztikából kiimutatták, hogy hány százezer ember részesült ilyen juttatott földben, juttatott házhelyben, de mindannyiian, akik a vidéket járjuk, nagyon jól tudjuk, hogy ez egy örökké fájó seb és ha ezeket ki tudnók elégíteni, ha ezt a kérdést nyugvópontra tudnók juttatni, sokkal könnyebben lehetne hozzányúlni magához a földbirtokreform kérdéséhez is. Itt többszázezer ember megnyugtatásáról van szó. Ha ezek tudnák, hogy az a kis hajlék, amelyben laknak és az a kis föld, amelyet a nemzet nekik juttatott, most már háborítatlanul az övék, (Gr. Festetics Domonkos: És nem viszi el a bank!) akkor a földbirtokreformból ezek könnyen kikapcsolódhatnának. Ennek a kérdésnek a megoldása természetesen megint csak anyagi probléma, viszont azt ihüszem, sokkal fontosáblb lett volna előbb ezt a kérdést megoldani és azt a pénzösszeget, amely rendelkezésre áll, ennek a kérdésnek a megoldására fordítani, .mert elsősorban ezt kellene megtenni akkor, amikor látjuk mindenfelé a nagy nyugtalanságot, hogy legalább mi levezessük azt. A Szentséges Atya írja a következőket (olvassa): »Ha a családoknak, különösen a többgyermekes családoknak, nincsen rendes lakásuk, a családfő munkát és keresetet nem talál, ha a mindennapi szükségletek nagyon drágák, ha még a családanya is a család nem 'kis kárára a saját munkájával pénzkeresésre szorul, vagy az anyaság rendes és rendkívüli terhei idején megfelelő élelem, gyógyszer, orvosi segítség és minden egyéb nélkül marad, akkor természetesen a házastársak könnyen elcsüggednek, hogy nehéz számukra a családi élet és az Isten törvényeinek megtartása; a közbiztonság, az állami élet és a jólét pedig veszedelembe kerül, mert az ilyen emberek könnyei] úgy kétségbeesnek, hogy semmi vesztenivalójuk nem lévén, esetleg csak jobbat remélhetnek az államnak és minden rendnek felforgatásától.« Azután így folytatja a Szentséges Atya (olvassa): »Ha férfiasan, haladéktalanul nem vállaljuk a végrehajtást, ne áltassuk magunkat azzal, hogy a közrend, az emberi társadalom békéje és nyugalma a felforgató hatalmak ellen megvédhető.« Itt tehát többszázezer ember megnyugtatásáról* van szó és elsősorban ezekről kellene beszélnünk. Nagyon kérem a mélyen t. kormányt, hogy ezzel a kérdéssel foglalkozzék és talán még a telepítési törvényjavaslat előtt hozza ezt a kérdést ide. (vitéz Gömbös Gyula miniszterelnök: Először jön a telepítés!) Ezért jajgatnak mindenfelé, ezért van a siránkozás, mert amíg kitelepítés van, addig telepítésről beszélnünk nem lehet. A képviselő urak a legjobban tudják, — mert elmennek hozzájuk a választópolgáraik, akik megkapják a kitelepítést — hogy a képviselőknek el kell menniö'k könyörögni azért, hogy azt hatályon kívül helyezzék. Legalább azokat biztosítsuk, akik ezt a kis földet kapták, hogy ne kelljen félniök a kitelepítéstől és ha ezeket odakötöttük a röghöz, akkor jöhet a többi törvényjavaslat és sokkal könnyebben oldhatjuk meg a kérdést, f mert egy óriási tömeg kiesik számításunkból. Mélyen t. Ház! Ezek előrebocsátása után szeretnék áttérni a hitbizományi reform-törvényjavaslat tárgyalására. Amikor végighallgattam itt egyes ellenzéki képviselő urak felszólalását, nem titkolom, igazán fájt a lelkem, mert hiszen az a múlt, amelyet itt olyan sötét KÉPVISELŐHÁZI NAPLÓ V. êse 1986 február 6-án, csütörtökön. 279 színekkel lefestettek, az a történelmi múlt, amelynek lehetnek hibái, de meg kell adnunk azt, hogy magyar múlt volt, ezt a magyar multat pedig meg kell becsülni. Ehhez a történelmi múlthoz nem lehet demagóg módon hozzányúlnunk és nem lehet kipellengéreznünk az egyéneivel együtt, hanem általánosságban kell bírálnunk és nem lehet tagadnunk, hogy ez a múlt, a történelmi osztály múltja, a mi dicsőségünk és annak a történelmi osztálynak, amely oly sok megszólásnak van kitéve, köszönjük tulajdonképpen a jelent. Ennek a történelmi osztálynak meglehettek a hibái, de bizonyos, hogy tagjai magyarul éreztek és cselekedtek. Annak a történelmi múltnak meglehettek a maga hibái, és amint egyes regényekben leírták, akkor hetekig tartó mulatozások voltak, de nem lehet tudni, vájjon ez nem egyszerű fantázia szüleménye-e és talán csak a hagyományos magyar vendégszeretet megnyilatkozása volt. Lehet könnyelműen annak rovására írni, nem tartozom őket megvédeni, de én csak kifejezést adok lelki fájdalmamnak, azért, hogy mi olyan könnyen pálcát törünk felettük. Az más világ volt és más világban élünk mi ma. De történeti tény, hogy amikor a haza hívta őket, otthagyták kúriájukat, kimentek a harc térre és életüket és vagyonukat feláldozták a hazáért. (Gr. Pálfí'y-Daun József: De otthonmaradtak a síberek!) Azokról is szólok majd később. De nemcsak regények voltak, hanem valóság és történeti tény is, hogy ez az osztály volt az, amely gerincesen ellenállott minden centralizáló hatalomnak. (Egy hang a középen: A parasztság!) Nemcsak a parasztság, de ez az osztály is, amely mellett ott volt a papság, ott volt a polgárság, az iparosság és ott volt az egész nemzet. Mert történelmi osztály volt az iparosság és a polgári osztály is, de a gazdaosztály is. A magyar nemzet hálás volt azok iránt, sohasem volt szűkkeblű, egy másután befogadta otthonába a feltörekvő néposztályokat és nem zárta el magát sem a polgárság, sem az iparosság elől. Ha ez a történelmi múlt nem is hagyott nekünk hátra olyan monumentális dolgokat, amelyekre hivalkodva mutathatnánk, de bizonyos, hogy hátrahagyta a régi magyar erényeket és minden egyes ilyen történelmi család büszkén mutogatja őseinek hősi arcképcsarnokát. Megvolt benne az alkotmányhoz való hűséges ragaszkodás, megvolt benne az égő, lelkesedő hazaszeretet. Ezek mind olyan magyar erények, amelyeket nekünk meghagytak és amelyekre büszkén hivatkozunk. Ha összehasonlítjuk a többi nemzetek erényeivel, akkor nekünk magyaroknak nincs mit e tör ténelmi osztályok szemére vetni, mert különbek voltak minden más népnél. Azt is mondották itt, hogy nem beszéltek magyarul, hanem németül. De hát annak a kornak a latin és a német volt a nyelve. De hogy magyar volt a szívük, ezt mutatja Balassa Bálint léte. Ha nem lettek volna magyar szívűek, nem lettek volna Balassák és nem lettek volna költőink. Hiába álltak volna akkor össze a testőrök, hogy magyar folyóiratot adjanak ki, mert nem lett volna, aki olvassa; hiába lett volna Széchenyink, nem lett volna, aki megértse. De hogy mégis fogékony lelkekre találtak, ez mutatja, hogy lehetett idegen a nyelvük, de a szívük mindig magyar volt. Felhozták azt is, hogy azok között, akik 41