Képviselőházi napló, 1935. V. kötet • 1936. január 21. - 1936. február 25.
Ülésnapok - 1935-76
18 Az országgyűlés képviselőházának 76 dék is ezt írta volna zászlajára 1 ?! Mit csináltak volna az ősiséggel? — az csak elég konzervatív intézmény! Mit csináltak volna a jobbágyok felszabadításával? Azt sem lehet valami radikálisan modern intézménynek nevezni. Ha ők is azt az álláspontot foglalták volna el, hogy konzervatív intézményeket csak konzervatív alapon, tehát fenntartással lehet reformálni... (.Lányi Márton előadó: Reformról van szó és nem eltörlésről! — Bródy Ernő: A reform — eltörlés !—Dinnyés Lajos: Összetéveszti a kettőt. Csáklyás előadó! — Egy hang a baloldalon: Hol a csáklyaf — Derültség") A t. előadó úr azt mondotta, hogy más a reform és más az eltörlés. (Zaj a bal- és szélsőbaloldalon. — Halljuk! Halljuk! jobbfelől.) Engedje meg nekem a t. előadó úr, hogy egy ilyen reformkérdésekben eléggé elismert re formtekintélyre hivatkozzam és idézzem Széchenyi Istvánnak egyik mondását. (Halljuk! Halljuk! balfelől.) Széchenyi István azt mondotta (olvassa): »Igazi javítást nem mindig lehet a fennállónak csupán csak módosításával eszközölni, mert a fennálló néha olyas, mi tökéletes ellentétben áll azzal, ami eléretni céloztatik és ehhez képest ilyen esetben a ré ginek gyökerestől megsemmisítése és az újnak gyökeres felállítása szükséges.« Amint tehát méltóztatik látni, a reform és az eltörlés egymással nem ellentétes két gondolat. (Fábián Béla: Talán nem is élt Széchenyi? — Zaj a baloldalon. — Halljuk! jobbfelől.) Amikor azt keresem, hogy a javaslat védői, támogatói milyen indokokat hoznak fel a hitbizomány fenntartása mellett, akkor meg kell állapítanom, hogy igen szegényes fegyvertárral rendelkeznek, A javaslat indokolása nem nagyon meggyőző. Az indokolás azt mondja (olvassa): »A teljes eltörlés olyan értékeket pusztítana el, amelyek faji és nemzeti szempontból felette hasznosak és csak nemzedékek munkájával volnának felépíthetők, ha egyáltalán pótolhatók.« Ez nagyon szépen van így mondva, de méltóztassék megengedni, hogy azt mondjam, hogy bizonyos közelebbi körülírás nélkül egy kissé homályos megállapításnak tartom ezt. Akkor, amikor egy századon, sőt másfél századon keresztül ennek a nemzetnek legkiválóbb államférfiúi, legélesebb jogászelméi vitatják, hirdetik, igazolják a hitbizomány eltörlésének szükségét, akkor — ha most előáll ezzel egy reformkormány reformminisztere, — bocsánatot kérek, mélyebbre nyúló, mélyebb gyökereket eresztő indokokat kellene ehhez adni. Még jobban leegyszerűsíti ezt a kérdést a jelentés. Elismeri, hogy a hitbizomány idegen test a nemzet életében, de ugyanakkor megállapítja, hogy 250 évig fenntartotta magát és mély gyökeret vert a nemzet politikai, gazdasági, szociális és kulturális életében. (Farkas István: Csak a politikában, máshol nem!) Mindenki azt hinné, hogy ezekután jön a bővebb kifejtése azoknak a »mélyebb gyökereknek«, annak a kulturális, gazdasági, szociális, társadalmi munkának, hatásnak, amelyet a hitbizományok másfél évszázadon keresztül gyakoj roltak, ahelyett azonban a jelentés egy kissé anekdotaszerű ' fordulattal egyszerűen azt mondja: bizonyára nem állt volna fenn 150 évig vagy 250 évig, ha nem gyakorolt volna nemzeti hivatást. (Propper Sándor: Szerencse, hogy a jobbágyságot eltörölték 1848-ban, mert a miniszter úr most kiterjesztené! — Zaj a szélsőbaloldalon. Halljuk! Halljuk! a jobb- és a baloldalon.) ülése 1936 január 21-én, kedden. T. Ház! Talán nem fogom lerántani a tárgyat, de a miniszter úr nagy helyeslésével szemben meg kell mondanom, hogy mit értek anekdotaszerű indokolásnak. Emlékeztet engem ez az indokolás arra az anekdotára, amikor a hitsorsos büszkélkedik azzal, hogy az ő papja délutánonkint órákhosszat diskurál a jó Istennel és mikor a másik azt kérdezi tőle: honnan tudja, azt feleli: hát azt a pap mondta. — Es ha a pap nem mond igazat? — Hát beszél a jó Isten olyasvalakivel, aki nem mond igazat? — Ne haragudjanak, de ez az indokolás pontos pendant ja ennek az anekdotának. T. Ház! Igazán lelkiismeretesen kerestem az indokokat, amelyek a hitbizomány fenntartása mellett beszédekben elhangzottak, vagy pedig nyomtatásban megjelentek, de a javaslat vagy a jelentés indokolásában nem sokat találtam. Még egy mondatot látok itt a hitbizományi javaslat indokolásában, mikor azt mondja a javaslat indokolása, hogy (olvassa): »A nagy történelmi múlttal bíró, erős faji és nemzeti hagyományokkal telitett családok gazdasági erejének viszonylagos megtartása maga is fontos nemzeti érdek.« Nagyon ingatag talaj a történelmi családok érdemeinek a kérdése, én nem is akarok erre rátérni. A múltkor Takács t. képviselőtársam beszélt erről, kapott is egy elnöki rendreutasítást és ha odahaza elolvasta volna, hogy mit mondott ezekre a történelmi családokra vonatkozólag Deák Ferenc, mit mondott Széchenyi István, akkor csodálkozott volna, hogy milyen szigorú lett azóta a cenzúra. (Farkas István: Báró Wesselényi Miklós mit mondott?) Dinnyés t. képviselőtársam is kitért ma egynéhány kérdésre, amelyek ezzel összefüggésben vannak. En nem akarok erre a térre menni. (Gr. Széchenyi György közbeszól.) Kérem, t. képviselőtársam, méltóztassék megengedni, hogy közbebiztatás nélkül is befejezzem beszédemet. — Nem akarok erre a térre menni, mert hiszen nincsen jelentősége. Ha a családi hitbizományok intézménye valóban fejtene ki nemzeti szempontból áldásos működést, akkor a múlt bűne körülbelül csak annyi értéket képviselne, annyi megítélésre tartaná számot, mint egy szép terített asztalnál az az előző biológiai folyamat, amely produkálta annak a szép terített asztalnak tárgyát. Nem érdekes, nem fontos. De nem akarok erre a térre menni azért sem, mert a körülmények részben közismertek, részben pedig — állítom — méltánytalanok azoknak a családoknak most élő tagjaival szemben, akikre feltétlenül egy bizonyos megítélés háramolhatik abból, ha én a századokra nyúló előzményeket felhánytorgatom. Meg kell azonban állapítanom azt is, hogy ezért a lehetőségért a felelősség a t. miniszter urat terheli, mert ha a t. miniszter úr észszerű, elfo! gadható, gazdaságilag alátámasztottabb indokokat terjesztett volna ehhez a javaslathoz, és nem ezt a dohos, kriptaszagú indokolást, amely itt a régi történelmi tradíciókkal rendelkező családokra hivatkozik, mint jogcímre, akkor ez a kérdés fel sem merült volna. Hiszen anéli kül, hogy az egyes családok kérdésével foglal; koznám, tisztában vagyunk azzal, hogy az alaS pításnál nem a nemzeti érdekek játszottak szeI repet. (Friedrich István: Ügy van, ez biztos!) ! Az alapításnál családi érdekek voltak irányadók. (Kölcsey István: Mit szól ehhez Széchenyi György?) Széchenyi György meg kell hogy ' állapítsa a történelmi igazságot. Nem nemzeti
