Képviselőházi napló, 1935. V. kötet • 1936. január 21. - 1936. február 25.

Ülésnapok - 1935-86

Az országgyűlés képviselőházának 86. ülése Î9S6 február 6-án, csütörtökön. 277 a gondolat csakugyan nem való a magyar talajra. En mégis azt hiszem, bogy élni fog vele s szerintem nyugodtan rábízhatjuk ezt a kérdést a magyar nép ösztönére, amely ezer esztendő óta mindenkor rábukkant az élet útjaira, mégha azok időnikét csak ösvényekké szűkültek is előtte, s olyankor is rábukkan az élet helyes útjaira, ha nem vezették, avagy éppen rosszul vezették. Ma persze imég csak jóslás jellege lehetne minden olyan kijelentésnek, amely arról szólna, hogy vájjon milyen mértékben veszi igénybe népünk ezt az újszerű lehetőséget. Mégis azt hiszem, hogy a hitbizományi kritika nem marad puszta szépséges káprázat. Példa erre a vitézi telkek intézménye. (Csicsery-Rónay István: Ügy van!) Igen t. Ház, itt legyen szabad vitába szállanom azokkal a képviselőtársaimimai, akik a kötött kisbirtok rendszerétől a családi szaporodás visszaesését és a családi torzsalkodások kifejlődését várják. (Gr. Pálffy-Daun József: Tévedés! Németországban az ellenkezőt bizonyították be!) Aggodalmaik olyan súlyos kérdései lehetnek a magyarság életének, hogy végzetes és megbocsáthatatlan bűnt követnénk el, ha elmulasztanék, hogy ezeket az aggodalmakat külön-külön mérlegre téve, meg ne vizsgáljuk, mert ha csak az egyik veszedelem fenyegeti is a két veszedelem közül, hát akkor félre a kishitbizományok egész gondolatával! Szerencsére a kérdés mérlegeléséhez van már bizonyos tanulmányi anyagunk, mint^ mondottam, a vitézi telkek 15 esztendős története. Az ezek körül szerzett tapasztalataink mindenesetre nem döntő jellegűek még, hiszen 15 esztendő valóban nem nagy kor sem a föld, de még az ember életében isem, meg azután azok a súlyos gazdasági viszonyok, amelyekkel a telkes vitézeknek épúgy meg kell küzdeniök, mint a többi kisgazdatársaiknak, valóban nem túlságosan alkalmasak arra, hogy belőlük pontosan következtethessünk az egészségesebb viszonyok közt leendő fejlődésre. De arra mégis jók ezek az adatok, hogy megvilágítsák az előbb említett aggodalmaknak alapos, vagy alaptalan voltát. Lássuk tehát, unit mond a vitézi telek arra az aggodalomra, hogy a kötött kisgazdaság megbontja a családi élet egységét és meüette, ahelyett, hogy ellensúlyozná, még felidézi . a szaporodás visszaesését, sőt egyenesen sárkányfészke lesz az egyke riasztó veszedelmének. Előre kell bocsátanom, hogy a telkes vitézek gyermekeinek számában nem jelentkezik még egész erővel a kötött kisbirtok es aládmentő és osaládszaporító hatása, mert hiszen a vitézek telkeiket nagyrészt a 35. és 50. életévek között kapták, tehát olyan időben, amikor már régebben házasok voltak, továbbá előre kell bocsátanom azt is, hogy adataimban természetesen csak a legénységi telkes vitézek adatait vettem fel, mert hiszen a kisbirtok szempontjából vizsgáljuk ezt a kérdést. 1936. január l-ig, tehát ez év elejéig telket kapott 3374 vitéz a legénységi állomány soraiból. Ezek közül, nagyrészt mert idősebb korában jutott telekhez, másrészt mert gyermekei elhaltak, avagy már a várományosból avatott fiatal vitézről, tehát egészen ifjú házasról van szó: gyermektelen 444; ezekkel természetesen már nem, vagy még nem számolhatunk gyermekek szempontjából, azaz a statisztika felvételének pillanatában ez volt a helyzet. Ilyenformán az alapszám 2930 vitézi család. Ebből a 2930 legénységi telkes vitézi családból egy gyermeke van 632 családnak, két gyermeke 851, három gyermeke 584, négy gyermeke 386, öt gyermeke 241, hat gyermeke 112, hét gyermeke 78, nyolc gyermeke 33, kilenc gyermeke 10, és tíz gyermeke 3 családnak, vagyis a 2930 vitézi családnak összesen 8520 gyermeke van. Hasonlítsuk ezt össze az országos átlaggal. Mint tudjuk, a legszaporább családtípus az uradalmi cseléd. Ezt azonban mellőznöm kell az összehasonlításnál, mert életkörülményei és kereseti viszonyai mások, mint az önálló kisgazdákéi. Alapul veszem az 1—10 holdig terjedő kisgazdacsaládok gyermekszámát. A kisgazdatársadalom legszaporább része a tízholdasokból áll. Tíz hold alatt és felett statisztikai adataink szerint esik a gyermeklétszám a kisg'azdatársadalomban. Országos átlagban 100 tízholdas kisgazdacsaládra 288 gyermek esik. A 0—10 holdig terjedő birtokú kisgazdacsaládok gyermeklétszáma — mint az előbb említettem — ennél már alacsonyabb. Középarányost véve ezekből a kategóriákból, 100 ilyen kisgazdacsaládra 270 gyermek esik. De ne számoljunk a középarányossal, hanem számoljunk az előbb említett legmagasabb számmal, vagyis azzal a ténnyel, hogy 100 családos tízholdas kisgazdára országos átlagban 288 gyermek, ezzel szemben 100 telkes vitézre 301 gyermek esik. Ha ehhez még tudomásul vesszük azt, hogy a vitézi családok gyermekeinek több mint 75%-a a telekadományozás után született, akkor arra a megállapításra kell jutnunk, hogy a kötött kisbirtok családszaporító hatása legalább is figyelemreméltó. (Gr. Pálffy-Daun József: Ügy van! Úgy van!) Ilyenformán azt hiszem, hogy azok, akik a kis hitbizománytól a gyermeklétszám csökkenését, vagy éppen az egyke elharapózását várják, nyugodtan lehengeríthetik szívükről ezt a súlyos követ, mert az aggodalmaikban fel-felkísértő veszedelem, úgylátszik, mindössze a madárijesztők komolyságára zsugorodik össze. (Gr. Pállfy-Daun József: Ügy van! Ügy van!) T. Képviselőház! Nézzük most ezekután azt az aggodalmat, amely azt mondja, hogy a kötött kisgazdaság, megbontja a családi élet egységét. Ebben a vonatkozásban az elmúlt félesztendő alatt közel 100 telkes vitéz házatáján érdeklődtem és büszkén és örömmel állapítom meg, hogy ezeknek a telkes vitézeknek családi élete más családokéhoz képest mintaszerű. Ha vannak is ellentétek, hogyne volnának, emberek vagyunk valamennyien, hibákkal és fogyatékosságokkal, mondom, ha vannak is ellentétek, és itt még azt is közbevetem, hogy ezeknek a nézeteltéréseknek száma és jellege is mélyen alatta marad más családok természetesnek vehető perpatvarainak — egyetlenegy esetet sem hallottam, amikor a viszály oka az örökösödés rendjének kérdéséből fakadt volna. (Ügy van! Ügy van! jobbfelől.) Ellenben mást tapasztaltam. Tapasztaltam azt, hogy ezekben a vitézi családokban olyan szeretettel, megbecsüléssel, tisztelettel, gyengédséggel és bizalommal veszik körül a várományos testvért, vagy már az elhalt apa örökébe lépett testvér-vitézt, amilyennel ilyen méretekben más családokban alig találkozik az ember. Ha ennek a különös megbecsülésnek lélektani okát kutatom, nem tudok indokolásul mást megjelölni, mint azt az ösztönös tiszteletet, amelyet minden becsületes és tisztaszívű ember érez a több munkát, több kötelességet, több terhet, több felelősséget, az egész család gondját vállaló embertársa iránt. Azt mondhatná erre valaki, hogy hiszen ez