Képviselőházi napló, 1935. V. kötet • 1936. január 21. - 1936. február 25.

Ülésnapok - 1935-86

276 Az országgyűlés képviselőházának 86. Nagy-Magyarország országgyűlésén szólhattam volna ehhez a javaslathoz, ezt az álláspontot képviseltem volna minden más érvelés ellenére is. De hogyan áll ez a kérdés ma? Szabad-e ma is ezt a szívem szerint való álláspontot képviselnem akkor, amikor a régi Nagy-Magyarországnak csak egy foszlánya maradt meg talpunk alatt és roskasztó súlyú felelősséget hordunk vállainkon mindannyian, hogy ezt megtartva, ezeknek a legutolsó rögöknek erejével tágítsuk meg határainkat egészen az ősi határmesgyékig? Szabad-e tehát a mindig népszerű, de nem mindenkor észszerű radikális megoldást választani? Nézzük csak, mi a különbség e kérr dós megoldása körül Nagy-Magyarország helyzetében és mai viszonyaink közt. A régi Nagy-Magyarország a maga szinte elpusztíthatatlan gazdasági erejével és úgyszólván megtámadhatatlan valutáris fegyverzetével kétségtelenül kibírta és kiheverte volna azt a földrengésszerű megrázkódtatást, amelyet közel két és félmillió holdnyi hitbizományi földnek hirtelen való felszabadításával, közforgalomba bocsátásával, de .még inkább a termelésnek ezzel együttjáró súlyos megzavarásával előidézett volna. Bizonyos az is, hogy azokkal a kártevésekkel, amelyeket ez a két szempont felidézett volna, felért volna az a haszon, hogy eltűnt volna ez az intézmény, amely némi előnye mellett kétségtelenül gátja volt népünk egészséges gazdasági és társadalmi fejlődésének. De hogyan alakulna ez a kérdés ma? Szabad-e kockáztatnunk egyetlen hajszálnyit is akkor, amikor szakadatlanul résen kell lenj nünk, pusztán azért, hogy a magyarság utolsó erő- és értéktartalékait megtartsuk és megőrizzük? Szabad erre az álláspontra helyezkednünk ma? Azt hiszem, pártkülönbség nélkül vala^ mennyien azon vagyunk, hogy a nyomorgó falusi szegénységet, az ínséges törpebirtokost földhöz juttatva megerősítsük, életben, kenyérben és módban. De vájjon milyen áron cselekedhet jük ezt? Ezt érnénk-e el a földnek haladéktalan, vagy mondjuk, kevés átmeneti idővel történő felszabadítása által? Meg-megújuló gazdasági válságok rázzák Európát 15 esztendő óta. Szabad-e tehát az ország gazdasági bizonytalanságát még tetéznünk is? Szabad-e továbbra is kockáztatnunk akkor, amikor min-; den lélekzetünkkel az egészséges gazdasági viszonyok után vágyódunk? Meg kell kérdeznem, vájjon okosan szolgálnánk-e ezt az .előbb említett, mindnyájunk által kívánt célt, ha a mai viszonyok között a nyomban való törlés útjára lépnénk. Azt hiszem, Milotay István t. képviselőtársam említette meg beszédében Le Play francia közgazdász munkáját, aki a múlt évszázad reformkorszak áb an járt nálunk és aki külföldi tapasztalatai alapján megrendítő adatokkal számolt be a hirtelen történő földfelszabadítás riasztó kártevéseiről. Pillanatig sem állítom, hogy^ méreteiben hasonló megrázkódtatás következnék be a mai viszonyaink között történő felszabadítással és a termelésben a felszabadítással együttjáró károsodással, de az kétségtelen, hogy megrázkódtatással igenis számolnunk kellene. Azt pedig igazán nem mondhatjuk, hogy ilyen megrázkódtatás felidézésével valami túlságosan okosan szolgáltuk volna Magyarországot akkor, hiszen módszerünkkel: a magyar föld súlyos megrendítésével voltaképpen meg kellene nyomorítanunk a törpebirtokost, a kisgazdát, a középbirtokososztályt, szóval az ülése Í936 február 6-án, csütörtökön. egész magyar agrárvilágot. Azt hiszem, ilyen kockázat árán lelkiismeretes magyar ember nem választhatná megoldásnak a nyomban való törlést, hiszen ez a megoldás voltaképpen nem is volna megoldás; mert nem megoldás, hanem sokkal inkább sintérmunka az, ha — kissé túlzott hasonlattal élve — úgy akarom megsegíteni, gazdagabbá, gyarapodóbbá tenni a magyar nép egyik felét, hogy előbb, akárcsak átmeneti időre is, akarva-nem akarva, félig-meddig agyonverem a másik felét. Ez az a két kényszerítő szempont, a föld felszabadításának a földek árában és értékéiben való kártevése és az ország termelési rendjének megbontása az, amely miatt nem foglalhatom el azt az előbb említett elvi álláspontomat, és amely miatt egyetlen útként fogadom el azt a megoldást, amelyet ez a törvényjavaslat tár ©lénk, Gsak mellékesen említem meg és nem is mondok vele újat, — meglehetősen közhelyszerű jellege van, — hogy hiszen az egészséges földbirtokpolitika fejlődésének a tulajdonképpeni legszörnyűbb fékezője talán nem is az igénybevehető földek hiánya, hisz a legsürgősebb, mondhatnám, pillanatnyi földigények kielégítésére talán elegendő számbavehető föld van bizonyos spekulatív kezeken, avagy éppen már felparcellázásra várva ia különböző hitelintézetek kezén. A szörnyű szükség a tőkehiány, & pénzügyi lehetőségek siralmasan szánalmas állapota. Itt kell erőteljesen hozzáfogni a kérdés megoldásához. Es nézetem szerint igenis helyes úton jár a kormány akkor, amikor okulva ia legutóbbi földbirtokpolitikai törvény tapasztalatain is, ezen a ponton igyekszik olyan állapotokat teremteni, amelyek megfelelnek népünk gazdasági és társadalmi fejlődésének. T. Képviselőiház! De helyes és elismerésre méltó a 'kormánynak iaz a szándéka és az a lépése is, hogy addig is, míg a felszabaduló hitbizományi földek természetszerű felapró zására kerül a sor, elhárítja ennek a folyamatnak útjából lazokat az akadályokat, amelyeket a hitbizományok rendszere jelent. Magához a törvényjavaslathoz, illetőleg annak fő gondolatához általában még csak annyit kívánnék hozzáfűzni, amit különben Kenéz Béla képviselőtársunk is megemlített már, hogy célszerűnek tartanám, ha már éhben a javaslatiban is történnék olyan intézkedés, amellyel ott, ahol arra szükség van, kötelezhetnők a hitbizományi birtokosokat szántóterületeik egyrészének kisbérletekbe, esetleg örök haszonbérletedbe való bocsátására. A földhözjuttatás kérdéséhez és ezzel kapcsolatosan a földbirtokreform során földhözjutottak sürgős megsegítésének kérdéséhez; legyen szabad majd a telepítő törvényjavaslat során a t. Ház figyelmét mondanivalóim számára kiérnem. Ez alkalommal még csak a hitbizományi kisbirtok kérdéséhez kívánok hozzászólni. Helyeslem, hogy a törvényjavaslat módot nyújt ilyenek létesítésére. (Gr. Pálffy-Daun •. József: Helyes!) Elvégre letagadhatatlan tény, hogy a birtok ilyen szellemű megkötésének igenis, vannak nemzeti előnyei. (Gr. PálffyDaun József: Ügy van!) Ha pedig vannak nemzeti előnyei, amint * kétségtelenül vannak, akkor meg kell ragadnunk az alkalmat, hogy éljünk is ezekkel. (Gr. Pálffy-Daun József: Ugy van!) Ha ugyanis a magyar nép ösztöne megérzi a hennük levő támasztó értéket, akkor élni is fog velük, s ha mégsem él, ez mindenesetre azt bizonyítja, hogy