Képviselőházi napló, 1935. IV. kötet • 1935. november 12. - 1935. december 21.
Ülésnapok - 1935-59
84 Az országgyűlés képviselőházának 59 kiadásaik megtérítését kivéve — nem részesülhetnek«. Ezt bátor voltam azért előterjeszteni, mert a korábbi bortörvények végrehajtási utasításai szerint kihágások esetén a szemléknél különféle szemledíjak szedhetők, még a megjelenő rendőrtisztviselőnek is jár 12 pengő, vagy nem tudom mennyi napidíj. Ez alól is tehermentesíteni kellene ezeket a szőlősgazdákat, mert hiszen egy-egy ilyen szemle 50—60 pengőjébe is belekerülhet annak a gazdának. És akkor mi ennek az eljárásnak a következménye 1 ? Az, hogy végül is nem találnak kihágást, nem tudják rábizonyítani arra a gazdára, termelőre, vagy kereskedőre azt a kihágást, tehát, hogy legyen, aki a 48 meg 60 pengő költséget viselje, valami köanyed alapon kimondják bűnösnek, megbüntetik és ilyenmódon nyakába zúdítják azt a költséget. Ezért is veszedelmes az, ha ilyen módon, kissé török módra, ilyen vilajet-igazságszolgáltatás módjára rendezzük ezt a kérdést. De különösen meglátszik a büntető rendelkezéseken az, hogy a javaslatot nem vitték az igazságügyi bizottság elé. Nem szólok arról, hogy ezeket a tényálladékokat nem egészen megnyugtató szabatossággal állapították meg, (;sak rámutatok itt mindjárt a 49. §-ra, amely ellentétben van a büntetési tételt illetőleg a kihágási alaptörvénnyel, az 1879 :XL. te.-kel, amelynek 16. %-s, kimondja, hogy ha valamely bűncselekményt törvényben minősítenek kihágássá, akkor a büntetés maximuma kéthónapi fogház lehet. Már most az alaptörvénytől eltérőleg a törvényjavaslat 49. §-a maximumként háromhónapi elzárást rendel el in thesi, holott — ismétlem — a Kbtk. 16. §-a azt mondja, hogy ha törvényben minősítenek valamely bűncselekményt kihágássá, akkor annak büntetése nem lehet több, mint kéthónapi elzárás. De nem ez a főhibája ezeknek a büntető rendelkezéseknek, hanem az, hogy egyéb tekintetben sem megfelelők. (Darányi Kálmán földmivel ésügyi miniszter: Benne volt az 1924:IX. te.-ben is!) Tudom, de ott is hiba. Ha egy kormány visszatér a dogmákhoz, az alapelvekhez, az sohasem hiba. Csak az hiba, ha azok, akik a törvényjavaslatokat csinálják, a régi törvényeket, az alaptörvényeket nem tudják. Hibásnak tartom az 50. § egyik tényálladéki esetét is, nevezetesen annak 6. pontjában, amely büntetni rendeli azt is, aki a beszerzett borseprőből vagy törkölyből bort sajtol. Mivel elejtettük az általános részben ezt a tilalmat, ennélfogva módosítani kell ennek a szakasznak ezt a tényálladéki részét is. Ezért benyújtom a következő határozati javaslatot (olvassa): »A Ház szükségesnek tartja, hogy az 50. § 2. bekezdésének 6. pontjából a »beszerez« szó után következő rész kihagyassék.« (Darányi Kálmán földmívelésügyi miniszter: Az másra vonatkozik!) Az 53. § megint beleütközik a helyes törvényszerkesztési elvekbe, beleütközik az alaptörvénybe, a Kbtk.-be, az 1879 :XL. tc.-be, mégpedig azért, mert egészen szükségtelen volt az 53. §-ba betenni azt, hogy a kihágás elkövetése a gazda tudtával történik-e. Erről intézkedik a Kbtk. 28. §-a, amely a szándékosságot és gondatlanságot büntetni rendeli. De a főhibája ennek a szakasznak az, hogy nincs benne az, ami a Kbtk. 27. §-ában benne van, hogy viszont, ha azt az alkalmazottat utasítják annak a visszaélésnek elkövetésére, akkor az nem büntethető. Érthető is ez, mert hiszen az a szegény alkalmazott, akinek otthon talán 3—4 gyermeke, felesége van, az ülése 1935 november 15-én, pénteken. exisztenciáját, a kenyerét máról-holnapra elvesztené. Nem mer hatalmas parancsoló gazdájával szembeszegülni, elköveti tehát azokat a kezelési hibákat, amelyekre gazdája, munkaadója utasítja. Ezért igen bölcsen gondoskodott a Kbtk. 27. §-a arról, hogy ha egy alkalmazott utasításra követ el ilyen kihágást, akkor nem büntethető. Jogpolitikai, jogbölcseleti szempontból is helyes azonban ez a rendelkezés, mert nem lenne igazságos, ha ilyen szociális teher, kényszer alá helyezett embert megbüntetnénk. Hiszen neki csak a keze mozog, a lelke nem az övé, a gazdájáé, akarata nem az övé, az a gazdájáé. Ez a rendelkezés tehát igazságos. De a nyomozás szempontjából is helytelen máskép cselekedni, mert ha felfedeznek valami visszaélést a kezelésben, akkor kiszáll az a bizottság, kiszállnak a hatóságok, nyomoznak, ki akarják deríteni a visszaélést, de az a szegény alkalmazott nem mer igazságosan vallani, ha c mindenkép büntetendő, még akkor is, ha utasításra dolgozott. Ez alól tehát fel kell szabadítani a törvényben, vagy legalább is a miniszter úr által kiadandó rendeletben kell kimondani, hogy az alkalmazott ilyen esetben nem büntethető; vagy pedig méltóztassék t. miniszter úr felszólalni és egy ilyen hiteles magyarázatot adni erről a kérdésről, amely magyarázatban külön is kihangsúlyozza a miniszter úr a Kbtk. 27. §-ának érvénybenmaradását, amelynek értelmében az az alkalmazott, aki utasításra követ él bűncselekményt, nem felelős, nem büntethető, hanem a kihágásért csak az felelős, aki neki azt az utasítást adta. (Darányi Kálmán földmívelésügyi miniszter: Bent van a törvényjavaslatban, hogy: »az ő tudtával«!) Megint más az, ha valaki az én tudtommal követ el valamilyen büntetendő cselekményt, mert akkor büntetendő vagyok én is és az is, aki elköveti, hiszen a maga bőrét vitte a yásárra, maga akarta azt a cselekményt. Én azonban azokról az esetekről beszélek, amikor az alkalmazott a kényszernek alávetve — mert különben állását veszti — követ el kihágást. Nem volna igazságos és okos dolog, hogy az alkalmazott ilyen esetben büntetés alá essék, mert akkor nincs meg a lehetőség arra, hogy valaha is ilyen visszaélések kideríttessenek. Ez az elv ugyanazon a jogbölcseleti meggondoláson alapszik, mint amelyen a vesztégetésekre vonatkozó törvényes rendelkezés. A vesztegetőt nem bünteti a törvény azért, nehogy kénytelen legyen letagadni azt, hogy a bűncselekmény elkövettetett, amely esetben nem lenne felelősségre vonható a megvesztegetett tisztviselő, mert a vesztegetőnek is érdeke vele összefogni. Benyújtom tehát itt a következő határozati javaslatot (olvassa): »A Ház szükségesnek tartja az 53. § 1. bekezdését kiegészíteni azzal, hogy az alkalmazott vagy hozzátartozója, ha a munkaadó vagy megbizottja utasítására jár el, nem büntethető.« Ez megfelel a Kbtk. 27. f-a rendelkezésének. A jogi szakszerűség hiányát látom az 56. •§nban is, amely kimondja, hogy mellőzendő azonban az ítélet közzététele abban az esetben, ha a hatóság a Kbtk. 21. §-a alapján szabja ki a büntetést. Akik a büntetőjogban otthon vannak, azok tudják, hog^ pénzbüntetést nemcsak a Kbtk. 21. §-a alapján lehet elzárás helyett kiszabni, hanem ki lehet szabni az 1928. évi XVII. te, vagyis a (második büntetőnovella alapján is anélkül, hogy a Kbtk. 21. §-ára hivatkozni kellene.
