Képviselőházi napló, 1935. IV. kötet • 1935. november 12. - 1935. december 21.

Ülésnapok - 1935-58

62 Az országgyűlés képviselőházának 58. ülése 1935 november lh-én, csütörtöícön. Megérdemli azonban, hogy megemlékezzünk róla. Ez a márkázás, amint mondottam, a kereskedelem részéről kifogásoltatott és pedig azért, mert egyrészt attól féltek, hogy nehézkes és zaklató eljárással jár együtt, másfelől pedig nagy költséget fog jelenteni a márkázás lebonyolítása. Azt íhiszem, hogy az amerikai viszonylatban már kipróbált márkázási rendszer elég útmutatást szolgáltat arra, hogy miként kell ezt a márkázást végrehajtanunk. Mindenesetre súlyt kell helyezni arra, hogy itt minél kevesebb bürokrácia és minél kevesebb költség, de szigorú ellenőrzés legyen, mert a márkázásnak csak így van létjogosultsága és jelentősége. A bloquaget is erősen kifogásolták^ pedig a bloquage bölcs és előrelátó intézkedés és nem lehet tudni, mikor kerülhet rá a sor. A (bortermelés szörnyű kilengéseket ismer és csak bölcs előrelátásnak tulajdonítom azt, hogy ezt ide felvették. Tudjuk, hogy a bloquagenek vannak pénzügyi nehézségei s még lesz beszédem során olyan javaslatom, melyben a bloquageval fogok foglalkozni. Most csak annyit jegyzek meg, hogy már maga az a körülmény, hogy a bloquage lehetsége kimondatik, — tudniiillik az, hogy bizonyos borok lefoglalhatnak anélkül, hogy azokat az állam megvenné és kifizetné — a piac érzékenysége miatt elegendő volna arra, hogy megakadályozza a katasztrofális áresést. Nem mondok új dolgot, amikor megemlítem, hogy egyes borvidékek felajánlották, hogy borban fizetik az adót és illetékeket. Ha majd esetleg a kompenzációról beszélünk, akkor a kényszerű helyzetiben rákerülhet erre is a sor. Nem tartom ezt olyan lehetetlen megoldásnak, nem gondolnám, hogy gazdaságilag, az állam mai szegény helyzetében ne kerülhessen erre a sor, ha a végső szükség rákényszerít bennünket. Amikor azonban ennek nagy pénzügyi vonatkozásai vannak és annyira beleavatkozik a magánjogba ez a rendelkezés, — bár a köz érdekében — érthető, hogy a miniszteri felelősséget teljes egészében kidomborítja a törvényjavaslat. Röviden még rá kell térnem a pezsgőbor gyártására vonatkozó rendelkezésekre. A törvényjavaslat az előző törvénnyel szemben két külön szakaszban szabályozza ezt a kérdést, igen helyesen, mert a pezsgőborról és a habzóborról, tehát két különhöző cikkről van szó. Most csak az volna a kívánatos, hogy egykor nagyszabású, de ma, sajnos, sorvadó hazai pezsgőbor-iparunk érdekében üzemileg is kiilönválasztassék a habzóborgyártás a pezsgőborgyártástól és egykézben ne engedélyeztessék ennek a két cikknek gyártása. Másik kérésem a pénzügyminiszter úrhoz szól. Már a pénzügyi bizottsági tárgyalásnál is szóvátettem, hogy a habzóbor nagy konkurrenciát csinál a pezsgő gyártásnak. A pezsgőgyártás óriási tőkékkel befektetésekkel dolgozik s nemcsak maga a gyártelep, de az egész reprezentációja, üzeme, berendezkedése hatalmas, nemzedékek munkájával előteremtett befektetésre szorul. Ezzel szemben a habzóborgyártás máról holnapra elkészülhet a maga gyártmányaival. S az egyiket fényűzési adó sújtja, a másikat nem. Elvben ugyan ezt is sújtja, de az értékhatárok olyan magasak, hogy a habzóbor de facto nem fizet fényűzési adót. Ennek van egy másik következménye is. Ez is természetszerű következmény. Most már a pezsgőgyárak között is vannak olyanok, amelyek a fényűzési adótól szabadulni akarnak, tehát képviselettel dolgoznak és a képviseletnek alacsonyabb áron adják el a pezsgőt, úgyhogy az adóalap itt lényegesen kisebb, aminek révén megint hátrányos helyzetbe jut az a pezsgőgyár, amely ab pince a gyárból szállítja a pezsgőt a kereskedőnek. Az egyik fizet 30—40 fillér adót, a másik pedig 0-70—3 •— pengő adót. A hazai pezsgőgyártás nem kér mást, mint egyenlő elbánást és védelmet; vérzik, sokat áldoz és nehezen tartja fenn a maga exisztenciáját, de fenntartja, hiszen olyan hatalmas fejlődést mutatott fel a magyar pezsgőgyártás, hogy az szédület. Még gróf Széchenyi István panaszkodik 1821-ben arról, hogy édesanyjánál házi pancsolt pezsgőt kellett innia, amelytől az egész társaság beteg lett. Széchenyi István idejében 1816-tól 1826-ig kereken 18.000 üveg francia pezsgőt hoztak be Magyarországba, Széchenyi István meg is jegyezte: mi az ördögöt hamisítják minálunk, mikor ahhoz nem értenek? Ö maga sem sejtette azt a hallatlan fellendülést és fejlődést, amelyet egykor a magyar pezsgőipar fel fog mutatni. Ha pedig most már itt van ez a pezsgőipar. akkor a pénzügyminiszter úrnak kötelessége gondoskodni arról, hogy kellő védelemben is részesüljön. A pezsgőgyártásnak az a kérelme, hogy a fényűzési adó szempontjából limitáltassék a pezsgő ára és ezen alól senki se rója a fényűzési forgalmi adót; ilyen módon szabaddá válnék a forgalom. Németország egyszerűen eltörölte a fényűzési adót és az eredmény a termelésnek háromszorosára emelkedése volt, ami újabb munkaalkalmakat is teremtett. Nálunk erre gondolni a mai pénzügyi helyzetben, sajnos, nem lehet. Meg kell elégednünk azzal, ha az egyenlő elbánás elvét alkalmazza velük szemben a pénzügyminiszter úr. A törvényjavaslat a 'borkezelés szakszerűségét pincemesterek alkalmazásával akarja biztosítani. Ebben a vonatkozásban nem értem a vendéglősipar 'beadványát, amely előttem fekszik és amely a felelősség szempontjából taglalja ezt kérdést. A törvényjavaslat rendelkezései egészen világosak: ha a pincemester önálló hatáskörben jár el, akkor felelős, ha gazdájának parancsára cselekszik, akkor a gazdája felelős. Nem tudom megérteni annak a kívánságnak az indokát, hogy a törvényjavaslat megváltoztatását kéri a vendéglősipar — amelylyel egyébként őszintén együttérzek — és 3000 hektoliterre kívánja a kontingenst leszállítani csak^ azért, hogy a felelősség kérdése szabályoztassék. Véleményem szerint a felelősség kérdését ez a javaslat teljesen világosan és szakszerűen szabályozza. A lényeg az, hogy megfelelő számú pincemester álljon rendelkezésre. Ez a kérdés már akkor felütötte fejét, amikor a filoxera pusztítása után bekövetkezett szőlőfelujítás folytán a bortermelés fellendült. Akkor Magyarország földmívelésügyi minisztere Darányi Ignác volt, aki örök érdemeket szerzett a szőlőfelujítás terén. Az ő emlékének kívánok hódolni, amikor megemlítem, hogy az ő gondossága révén jutott Magyarország abba a szerencsés helyzetibe, hogy ima megfelelő számú pincemester áll a termelés és a kereskedelem rendelkezésére, ö alapította ugyanis kedvenc munkatársa, néhai Rácz Sándor országos borászati főfelügyelő — korán elhunyt kiváló szakember — közreműködésével az 1901. évben Budafokon a pincemesteri tanfolyamot, amely azóta — minthogy egyúttal állami mintapince is — az egész világon ismert, elismert és reprezentatív intézménye lett a magyar ál-