Képviselőházi napló, 1935. IV. kötet • 1935. november 12. - 1935. december 21.

Ülésnapok - 1935-73

Az országgyűlés képviselőházának 73, ülése 1935 december 12-én, csütörtökön. 509 hogy minden törvényjavaslat százszázalékig azt a célt szolgálja, hogy itt, ebben az országban soha, de soha ne támadhasson olyan mértékű elégületlenség, amely a szélsőségbe hajthatná a magyar nemzetet. (Felkiáltások a jobboldalon: Az történik itt!) Azt mondja ez a törvényjavaslat első szakaszában, hogy a földbirtok helyes eloszlásához, a népesedés előmozdításához és a magasabb társadalompolitikai céloktól irányított nemzeti termeléshez fűződő egyetemes nemzeti érdekekkel van ez a törvényjavaslat összhangban. (Felkiáltások a jobboldalon: Ügy is van!) Már pedig ez a törvényjavaslat nincs ezekkel az érdekekkel összhangban, ezeket a kérdéseket nem oldja meg, így ezt a javaslatot az általános tárgyalás alapjául nem fogadom el. (Helyeslés balfelöl. — Zaj a jobboldalon.) Elnök: Szólásra következik? Rakovszky Tibor jegyző: Kenéz Béla! Elnök: Kenéz Béla képviselő urat illeti a szó! Kenéz Béla: Mélyen t. Képviselőház! (Halljuk! Halljuk! — Propper Sándor: Mellette? — Zaj.) Soltész János igen t. képviselőtársamnak most elhangzott felszólalása csak megerősít abban a régóta vallott meggyőződésemben, hogy vannak intézmények és intézkedések, amelyek talán határozottabb körvonalaik és élesebb hatásaik miatt, talán azért, mert valamely népszerű, vagy sűrűn hangoztatott és a népszerűség mezébe Öltöztetett jelszóba keményebben ütköznek bele, választóvíz gyanánt két táborra osztják a közvéleményt. Egymással szembenálló felek harcijelvényeiként szerepelnek és az érdeklődőket pártállásuk szerint felvillanyozzák vagy felizgatják még akkor is, ha az idők folyamán magának a dí-% csért vagy gáncsolt intézménynek a valóságos értéke, a pártoló vagy ellenző elvnek az igazi tartalma feledésbe borul és ennélfogva a mellettük vagy ellenük elhangzott érvek olyanformán hatnak, mint az ottfelejtett zászlók a kiürített vár fokán: a szél vidáman lengeti őket, de az erő, amelyet sejtetni engednek, nincs többé mögöttük. De azért valahányszor szóbakerülnek — mint a jelen esetben az előttem szólott képviselő úr példája is mutatja — mindig fellángol körülöttük a harc és az egyik oldalon végzetes veszedelemnek, a másik oldalon pedig hasznosnak, sőt egyenesen szükségesnek ítélik ezeknek az intézményeknek a fenntartását vagy életbeléptetését. Ezek közé a tüzesen támadott és szívósan védett, de jelentőségükben az idő folyamán lefokozódott intézmények közé tartozik a hitbizomány is, amelynek reformjával a tárgyalás alatt álló törvényjavaslat két irányban is foglalkozik: egyfelől le akarja nyesni túlzásait, másfelől pedig ki akarja terjeszteni a hitbizományok védőszárnyait az értékes magyar gazdaosztályra, a legnemesebb magyar tulajdonságok és az államfenntartó képesség sokszor kipróbált megtestesítőjére. (Élénk helyeslés a jobboldalon és a középen). En mindkét célkitűzést helyesnek tartom és örömmel teszem magamévá. Állásfoglalásomat nagyon könnyű megokolnom, —- hiszen nekem nem kell itt egyebet tennem, mint jóformán csak megismételnem azt, amit ebben a kérdésben több, mint negyedszázad óta szóban és írásban vallok és hirdetek. Állásfoglalásom megokolása során — és ezt különösen figyelmébe ajánlom az igen t. túloldalnak, amely, elismerem, tiszteletreméltó elvi okokból támadja a hitbizományokat — mindenkit óvni szeretnék attól, hogy ennek a hitem szerint különösen a gazdatársadalom, de az egész ország jövője szempontjából is kiemelkedő fontosságú törvényjavaslatnak, amely azonfelül az életnek egy valóban sürgető parancsát követi, elfogadása vagy elutasítása mellett rég magáévá tett, benne meggyökeresedett doktriner világnézeti szempontok alapján döntsön. Szeretnék ettől óvni mindenkit, mert az elvekkel is úgy vagyunk néha,, mint ia csillagos égbolttal, amelyre gyönyörködve tekintünk fel és lelkünk megtisztul a reágondolásban, de ha néha-néha nem nézünk széjjel a földön is, gödörbe eshetünk. Nem az elvteehiséget dicsőítem én itt, t. Ház, csak azt akarom, mondani, hogy a legfőbb elv mégis csak a nemzet érdeke, (Elénk helyeslés u jobboldalon.) a nemzet érdeke pedig nem eshetik áldozatul (Egy hang a szélsőbaloldalon: Néhány nagybirtokod érdekének!) nagyon szépen kigondolt, de sokszor csaik légüres térben alkalmazható és legtö'bbnyire csak relatiív értékű elvekhez való makacs ragaszkodásnak és az egymással szemben álló elvi nézetek tusájának. Ha gazdasági kérdésekről tanácskozunk, alkkor mi csak nemzeti létünk törvényének fogadhatunk szót, ez a törvény pedig ma parancsolóbban hirdeti, mint bármikor, hogy gazdasági életünk rendjét is a nemzeti élet követelményeihez kell szabni (Helyeslés jobbfelől.) és csak iez a törvény mondhatja ki >a döntő szót a hitbizományok fenntartása, megszüntetése, vagy reformálása tekintetében is. (Helyeslés jobbfelől.) Szükségesnek tartottam ezt előrelbocsátani éppen igen t. képviselőtársaimra való tekintettel a túloldalon, inert a hitbizományolk ellen a leghatásosabb érveket a liberalizmus fegyvertárából merítik (Farkas István: Tévedés!) és történelmünk több tündöklő alakjára hivatkoznak, akik a liberalizmus nevében a hitbizományok eltörlését követelték. Azokat én nagyon rögén ismerem és — amint méltóztatik tudni — könyvemben is idéztem 15 évvel ezelőtt. De^ én max is hozzátettem ehhez, mert akik idézik Deák Ferencet, Kossuth Lajost és Széchenyi Istvánt, azoknak nem szabad megfeledkezniök arról sem, hogy ezek a nagyjaink a hitbizományok intézményét is természetesen csak koruk szemüvegen át nézték, (Ügy van! jobbfelől.) ők pedig ia magyar föld megmozdíthatatlanságának idejében éltek, abban a korban, amikor a régi magyar perjog és az ősiség kemény marokkal fogta a földet és tartotta akkor is, amikor a tulajdonosa ki akarta aat a kezéből csúsztatni. (Ügy van! a jobboldalon.) Hiszen a letűnt századok magyar földesura tulajdonképpen csak haszonélvezője volt a nemesi birtoknak. Méltóztatnak tudni, hogy azt el nem idegeníthette, sőt zálogba^ sem vethette az osztályos atyafiak megkérdezése nélkül. Az osztályos atyafiaknak elővételi joguk volt, fel is kellett nekik ajánlani ezt a jogot, mert különben a beleegyezésük nélkül történt elidegenítést, vagy zálogbatételt perrel támadhatták meg nemcsak az osztályos atyafiak, de késő utódaik is, mert a család joga még századokon át sem évült el. De nem is igen kínálkozott alkalom a föld könnyelmű eltékozlására, hiszen az ősiség és a régi magyar perjog jóformán semmivé tette a magyar gazda hitelét. A nemzedékről-nemzedékre, évszázadokon át húzódó perek az adós és a hitelező között nem mentek ritkaságszámba. Ezt az avatag, furcsa perbeli viszonyt feltűnően jellemzi Széchenyi