Képviselőházi napló, 1935. IV. kötet • 1935. november 12. - 1935. december 21.

Ülésnapok - 1935-69

362 Az országgyűlés képviselőházának 69. ülése 1935 december hó U-én, szerdán. és elvesztéséről szóló 1879 : L. te. — a volt társországokra vonatkozó szakaszok kivételével — teljes hatályában fennáll, és alapjában véve ez a törvény nyer alkalmazást az állampolgársági ügyek intézésénél. Az 1921 : XXXIII. te.-be iktatott trianoni szerződés az állampolgárság kérdésében újabb rendelkezést foglal magában. Ennek értelmében mindazon magyar állampolgárok, aikiiik a szerződés életbelépése napján (1921. évi július hó 26.) úgynevezett elcsatolt területen 'bírtak községi illetőséggel, elvesztették magyar állampolgárságukat. A trianoni .szerződésnek ez a rendelkezése tagadhatatlanul .súlyosan érintett számtalan magyar családot is és nehézzé tette az állampolgársági kérdésekben való döntést aikkor, amidőn a sokszor nehezen megállapítható községi illetőséget vette az állampolgárság alapjául. A trianoni 'Szerződés egyévi határidőhöz kötve opció útján biztosította az állampolgárság megtarthatását. A magyar kormány még tovább is elment és magát a visszahonosítást is megkönnyítette az 1922 : XVII. te. 24. §-ában foglalt rendelkezés ekik el. Bármily nehéz kötelezettséget rótt is a trianoni szerződés úgy az állampolgárság kérdésében, imint egyéb kérdésekben az országra, a magyar kormányok mindenkoir szomorú kötelességüknek tartották e rendelkezések betartását, miért is többek között az állampolgársági ügyek intézése is mindig összhangban volt a trianoni szerződéssel. Kitérek most az interpellációban az 1921. évi XXXIII. te. 62. cikkére történt hivatkozásra. Ez a rendelkezés tulajdonképpen Csehszlovákia és Jugoszlávia részére biztosított kedvezményt abban a vonatkozásban, hogy az 1910 január l-e után szerzett ottani illetőségeket a csehszlovák, illetve jugoszláv állampolgárság elismerésénél nem kell e két államnak feltétlenül figyelembe venniök. Ennek a körülménynek nincsen fontossága azoknál, akik származásuk (születésük) alapján bírnak ottani illetőséggel, ha ez a születés 1910 január hó l-e előtt történt, mert ezeknek az egyéneknek ottani illetőségét és állampolgárságát még az említett két államnak is el kell ismernie. Az egyes konkrét esetekben a községi illetőség tárgyalását és megállapítását mindeu kor tüzetes elbírálás tárgyává tétetem, mert akkor, amidőn ez egyúttal az állampolgárság megállapításának is alapjául szolgál, fontos, hogy az eljárás a leglelkiismeretesebb módon történjék. Az interpelláló képviselő úr által hivatkozott 1886. évi XXII. te. 16. szakasza egy szükségszakasz, amely leginkább a talált, elhagyottá nyilvánított gyermekekre, vagy toloncügyekbcn nyer alkalmazást, így a rendes ügymenet keretében alkalmazása célra nem vezet, annál kevésbbé, mert az annak egyes pontjain alapuló illetőségi beutalás csak az egyes pontok sorrendjében történhetik, vagyis, ha valaki adózik, csakis az a) pont alapján az adózás helyére utalható be és születési helye figyelembe nem vehető, vagy nem adózó egyénnél, ha a születés helye ismeretes, a b) pont alapján oda kell beutalni és nem lehet a c) pontban említett helybenlakást figyelembe venni, és így tovább. Összegezve az elmondottakat, még csak azt kívánom ismételten leszögezni, hogy az állampolgársági és illetőségi ügyek intézésében az eddigi kormányoknak a törvényes rendlkezéseken alapuló gyakorlatát mindenben fenn kell tartanom. Kérem, ezen válaszom tudomásul vételét. Budapest, 1935. évi december hó 2-án. vitéz Kozma Miklós s. k., m. kir. belügyminiszter.« Elnök: Eckhardt Tibor képviselő urat megilleti a viszonválasz joga. Eckhardt Tibor: T. Ház! Nem tudom osztani a belügyminiszter úr válaszának mindjárt az első megállapítását, amelyben a belügyminiszter úr elvileg kifogásolja azt,, hogy egy konkrét kérdés kapcsán vettetnek itt fel elvi kérdések. A belügyminiszter úrnak ez &

r kifogása helytálló volna akkor, ha a bírói mérlegelés tárgyát képező ügyet hoznék a Ház elé, mielőtt a bíróság abban az ügyben állást foglalt volna. Tényleg igaz az, hogy a bírói mérlegelés alá tartozó ügyben nem szokás — nagyon helyes, hogy nem szokás — ebben a Házban, de nem is helyénvaló az, hogy a törvényhozás beleavatkozzék egy tőle teljesen független, ugyanolyan mértékben szuverén szervnek, a bíróságnak a működésébe és hatáskörébe, mielőtt a bíróság a konkrét ügyben nem döntött, vagy nem határozott. Nem lehet azonban ugyanezt az , álláspontot a közigazgatási ügyekre kiterjeszteni, mert hiszen a közigazgatásnak éppen az a kötelessége, hogy a fennálló törvényes rendelkezéseket a konkrét esetekre alkalmazza, sőt törvényeink jelentékeny része elég tág diszkrecionárius hatáskört biztosít — szintén nagyon helyesen — a közigazgatási fórumoknak, mert hiszen a közigazgatásnak éppen az a szerepe, hogy az állam és az autonómia törvényeit és rendeleteit lehetőleg összhangba hozza az élet mindennapi követelményeivel. Ebben a vonatkozásban éppen ennek a Háznak a kötelessége felhívni annak a kormánynak a figyelmét, amely végeredményben ennek a Háznak politikai felelősséggel is tartozik, ez kétségtelen — mondom — kötelessége és joga ennek a Háznak felhívni a kormányzat figyelmét közigazgatási ügyekben azokra a közérdekű szempontokra, amelyeket a maga működésének keretén belül a Ház egyik,, vagy másik tagjának véleménye szerint, az illető kormányférfiúnak helyesen alkalmaznia kell. Más kérdés — ezt elismerem — az, hogy a kormánynak^ teljes jogában áll honorálni, vagy^ nem honorálni ezeket az észrevételeket, magáévá tenni vagy elutasítani az interpellációkban jelentkező véleményeket és felfogásokat. De elvileg kifogásolni azt, hogy egy konkrét közigazgatási ügy kapcsán itt bizonyos elvi és gyakorlati kérdések is szóbahozassanak, nem lehet. En a magam részéről semmi körülmények között a magam törvényhozói működésének ilyen irányú korlátozását a jövőben sem kívánom akceptálni. Ami az ügy érdemét illeti, rendkívüli sajnálattal látom, hogy a belügyminiszter úr különböiző törvényeink időbeli sorrendjének bizonyos nagyobb súlyt tulajdonít, mint az érdemleges elbírálásnak, amely az. üggyel kapcsolatban alkalmazandó. Kétségtelen, hogy a trianoni szerződés későbbi keletű, mint az állampolgárságról szóló 1879. évi törvényünk. Maga a belügyminiszter úr sem vonta kétségbe válaszában, hogy az 1879. évi< állampolgársági törvény teljes egészében hatályban van. A kérdés az én felfogásom szerint elvileg abból áll, hogy amikor két különböző, egymásnak ellenmondó törvényünk van, amikor az általános állampolgárságot szabályozó, az egész magyar közjog szellemét magáiban foglaló állampolgársági törvénnyel szemben ránk kényszeríttetett egy trianoni paragrafus, amely a kisantant jogi felfogását, sőt talán a jogi felfogásánál