Képviselőházi napló, 1935. IV. kötet • 1935. november 12. - 1935. december 21.
Ülésnapok - 1935-63
200 Az országgyűlés képviselőházának 63. el lehetne ezentúl is. Hála Istennek igaz, hogy magas etikai alapon áll. Úgylátszik, a foglalkozás is ezt hozza magával, azért nem tévedt meg orvos ritka kivételektől eltekintve. El le hetett volna tehát és el lehetne ezentúl is e nélkül a rendtartás nélkül, (vitéz Benárd Ágost: Szükség van erre!) Bocsánatot kérek, ha szükség van, akkor nem ilyen javaslatra van szükség, hanem olyanra, amellyel segítünk rajtuk és amely nem hagyná paszta frázisnak azt, hogy az orvosi kar igen nagy értékét, jelentőségét felismertük, igen nagy hasznosságát tudjuk. Ez frázis, mert ellenkezőleg, ezzel szemben.., Elnök: A képviselő úr beszédideje lejárt. Rupert Rezső: Tisztelettel kérem, méltóztassék megengedni, hogy még húsz percig beszélhessek. Elnök: Méltóztatik a kért meghosszabbítást megadni? (Igen!) A Ház megadta, (vitéz Benárd Ágost: Megadjuk, mert szeretettel beszélt az orvosokról!) Rupert Rezső: T. Ház! Nemcsak az orvosi kar súlyos anyagi helyzete miatt, hanem azért is időelőttinek látom ezt a javaslatot, mert olyan problémát is felvet, amelyet meg kellett volna oldani, még mielőtt a javaslattal idejött volna a tisztelt kormány. S itt most egy nehéz kérdésre térek át: itt van az orvostársadalomnak és a fogtechnikustársadalomnak a harca, Láttuk a társadalmi mozgalmakból, a fogtechnikusok kétségbeeséséből, hogy az 52. § az ő érdekeiket milyen súlyosan érinti. Azt gondoltam volna, hogy mielőtt a kuruzslás vétségének kérdését rendezzük, nehogy erre a fogtechnikustársadalomra súlyos baj származzék, előbb az orvostársadalomnak és a fogtechnikusi karnak valahogyan meg kellett, volna egymással egyeznie. Mert hiszen az életben csakugyan azt látjuk, hogy hiába az 1911. évi rendezés, a dolgok nem állottak meg az 1911. évi rendezésnél, hanem keletkezett valamilyen szokásjoga helyzet, valamilyen tolerancia, úgyhogy a fogtechnikusi kar mégis tudott a pályáján valamiképpen boldogulni. Most az 52. § ennek véget vet és ezt a társadalmi osztályt egyszerre megsemmisíti. Erre pedig nincs szükség, hiszen a maguk terrénumán ők nagyon hasznos szerepet r töltenek be, nagyon hasznos szolgálatot teljesítenek, eltekintve attól, hogy az ország jelentős területén még versenyt, sem támaszthatnak a fogorvosoknak. Nem bánnám például azt, hogy olyan vidéken, ahol fogorvos egyáltalán nincs, kint falvakon a nép között, a jól megvizsgáztatott, az erkölcsi feltételeknek is megfelelő, szóval minden garancia után odaeresztett fogtechnikusok a nép fogápolásában jelentős szerepet kapjanak. (Vitéz Árpád: Igen veszedelmes! Kizárólag a beteg érdekeit szabad szemmeltartani!) Bocsánatot kérek, éppen ennél a nehéz kérdésnél vagyunk: a beteg érdeke. Itt vannak a fogászmesterek. Voltaképpen a fogászmesterek az orvosi karnak is mesterei abban, hogy az orvosi társadalmat a fogászatra megtanították. Maga Csilléry András t. képviselőtársam egyik előadásában megemlítette azt, hogy a magyar fogorvosoknak voltaképpen első tanítómesterei a fogászmesterek. Külföldön is vannak fogtechnikusok nagyobb jogokkal s ezek közül sokan a magyar fogtechnikusok tanítványai. Vannak például Csehszlovákiában és más szomszédos területeken jogosított fogászmesterek, azok az^ ottani jogi helyzet szerint jogosítottak, a tanítómestereik pedig itthon nem. Nem mondom, hogy ülése, 1935 november 22-én, pénteken. a fogonvosii társadalom érdekeit nem kell védeni a legmesszebbmenőén. Igenis, védeni kell ezeket a legmesszebbmenőén és védeni kell természetesen elsősorban a népegészségügyet és magának a gyógyulásra szoruló embernek az érdekeit. (Vitéz Árpád: Kizárólag!) Ez azonban mind megoldható úgy, hogy ezt a társadalmi osztályt ne tegyük tönkre, mert hiszen csak a legkiválóbbakat, akik a vizsgát kiállják, szabad oda engedni. (Hertelendy Miklós: Működjenek együtt!) Ez a kérdés mindenesetre megoldatlan, t. képviselőtársam. Mi nem tudjuk megoldani, mert ezt a kérdést magának az orvostársadalomnak és a fogtechnikus társadalomnak kellene megoldania. A leghelyesebb megoldás talán az volna, amelyet annak idején Csilléry András t. képviselőtársunk szándékolt, amikor miniszter volt, hogy el kellene választani a szájban végzendő orvosi kezelést és a teehni; kai munkát a laboratóriumi munkától. Ö erre hajlandó volt s nem is tudom, miért nem történt ez meg. De talán ma is meg lehetne valósítani. Itt van azután ezzel kapcsolatban egy másik kérdés. 1911-ben igen sok borbély jutott ahhoz, hogy fogászmester legyen, mert mikor 1911-ben rendelettel rendezték ezt a kérdést, az „volt a döntő kritérium, hogy van-e az illetőnek foghúzási iparigazolványa, illetőleg fogtechnikus-igazolványa. Ez jogosított arra, hogy az illető vizsgát tegyen. Minthogv igen sok borbélynak volt foghúzási iparengedélye. nekik jogukban állt letenni a vizsgát, elleniben külföldön is képzett, itthon is képzett kiváló fogtechnikusokat, mert akkor — véletlenül— nem volt iparigazolványuk, — mert vagy éppen a katonaságnál szolgáltak, vagy esetleg magasabb kiképzés után törekedtek, iskolában voltak — megfosztottak örökre attól, hogy fogászmesterek lehessenek. Körülbelül 160 ilyen emberről van szó. Egy igazságtalanság jóvátételéről van tehát szó, ami megtörténhetnék a nélkül, hogy a mélyen t. fogorvosi karnak obből bármilyen sérelme keletkezhetnék. Ezt a kérdést meg kell gondolni, t. Ház, de ismét csak odatérek vissza, hogy legjobb lenne rábízni ennek a kérdésnek a megoldását az orvostársadalomra és a mélyen t. fogtechnikusi karra. Ügy látom, hogy e tekintetben van is valami elkéozelés, lehetőség és jóindulat. Dr. Simon Béla egyetemi tanár úrnak egyik megnyilatkozásából látom, hogy maga is igazságtalannak tartja azt, hogy ezt a 160 embert, aki annak idején nem tudott iparigazolványt szerezni, utólag nem bocsátják vizsgára, pedig kiállják azok a legkényesebb és legszigoi'úbb vizsgát is. Ilymódon tehát mégis van valami lehetőség arra, hogy ezt a kérdést megoldjuk. A fogtechnikusok kérdésének megoldása azért is szükséges, mert ezek voltaképpen kiegészítő segédszervei az orvostudománynak. Ha ugyanis nem gondoskodunk arról, hogy nagyszerűen képzett és begyakorolt fogtechnikusi karunk legyen, akkor ezt a laboratóriumi munkák szenvedik meg. Hiszen az orvos pályája kezdetén más kérdésekkel van elfoglalva és talán csak 25—26 éves korában jut ahhoz, hogy technikát, kézügyességet szerezzen. A fogorvosi gyakorlatnak pedig kiegészítő része a technika is. Már csak azért is tehát, hogy ki ne pusztuljon a technikai utánképzés, valamilyen méltányos megoldást kellene találni, természetesen mindig hangsúlyozva, hogy a legteljesebb garanciát követeljük meg, nehogy