Képviselőházi napló, 1935. III. kötet • 1935. június 14. - 1935. november 8.

Ülésnapok - 1935-34

Az országgyűlés képviselőházának 34-, ülése 1935 június 17-én, hétfőn. 59 szakaszos törvénnyel, amelyet gyorsan keresztül lehet vinni, vezesse be legalább az asztalosiparban a 48 órás munkahetet. (Weltner Jakab: Nemcsak ott!) Ez az asztalosmesterek és munkások dolga tudnillik. (Weltner Jakab: Az egész vonalon!) Természetes, hogy az egész vonalon kell, de itt az asztalosipari, faipari érdekeltségek kérik és azzal okolják meg kérésüket a munkások és munkaadók, -— tessék jól megérteni — hogy ha ez rövidesen nem történik meg, akkor az egész magyar asztalosipar, az egész magyar faipar tönkremegy és képtelen lesz megállni a helyét. Ha a munkások és a munkaadok akarjak, ki az a harmadik, aki nem akarhatja és kinek lehet abból haszna, ha megállítja ezt a folyamatot, amelyet mindkét érdekeltség szorgalmaz? Miért állítják meg tehát, amikor az érdekeltek azt látják, hogy tönkremegy az ipar, ha ezt a rendszabályt végre nem hajtják? A sztrájk befejezése félóra alatt lehetséges volna, ha a megígért 48 órás munkahetet bevezetnek. Mondom, gyorsan kellene, gyorsan lehetne cselekedni. Nem tudom, lehetséges, hogy ebben az esetben talán megtörténik ez a szükséges gyors lépés. En ezúttal erről a helyről is kérem az illetékes miniszter urat, legyen szíves ezzel a kérdéssel foglalkozni és az ország gazdasági életének egyik igen jelentékeny területét, a teljesítőképes magyar faipart megmenteni a 48 órás munkaidő bevezetése által. T. Képviselőház! Mondom, az egész világ foglalkozik azzal a kérdéssel és egy amerikai technokrata, Stuart Chase a munkaidő kérdéséről egy könyvében a következőket mondja. (Halljukl Halljuk! a szélsőbaloldalon. — Olvassa): »A mai közgazdasági törvények bolondok házába illenek. De hol van az a lángész, aki az aránylag egyszerű matematikai egyenleteket a gazdasági szívverés ellenőrzésére használja fel, hogy abból egészséges rendszer váljon. A gép elég készséges, csak az embernél hiányzik ma még az okosság ahhoz, hogy a gépnek ezt a készségét érvényesülni engedje.« T. Képviselőház! Az bizonyos, hogy ez a mai állapot, ez a mai magyar helyzet a munkaidő tekintetében nem tartható fenn és ha a kormány a maga hirdetett programmjának csak egy részét is komolyan veszi, akkor elsősorban ezzel a kérdéssel kell foglalkoznia és ezen a téren kell rendet teremtenie. Mindenesetre megpróbálom felhívni a kormány figyelmét arra, hogy a munkanélküliség ellen való védekezésnek ezt az első módszerét minél hamarabb igyekezzék a gyakorlati életbe átültetni. A védekezés második hatályos módszere új munkaalkalmak teremtése. Ez az a második védelmi vonal, amelyet^ az államok a munkanélküliség réme ellen kiépítenek. Ezt sem volna szabad elhanyagolni. A londoni világgazdasági konferencia előkészítőbizottságának jelentésében van erről egy igen tanulságos passzus. Azt mondja ez az előkészítő bizottsági jelentés (olvassa): »Amire ma szükség van, az egy nagy nemzetközi munkaprogramul, amelyet a lábadozó gazdaság erősítésére mielőbb meg kell valósítani. Ilyen Programm készen várja az indulást... Ha a kormányok készek erre az útra térni és egyúttal a politikai kérdéseket kikapcsolni, amelyek nem tartóznak a konferencia hatáskörébe, hiszszük, hogy^ akkor a bizalmat és a jólétet újra helyre tudjuk állítani.« T. Képviselőház! Munkaprogramm, tevékenység, munkaalkalmak teremtése, ezek. miatt a célok miatt hívták össze a londoni világgazdasági konferenciát, hogy nemzetközileg próbálják megszervezni a munkanélküliség leküzdését munkaalkalmak teremtése által. Sajnos, a, különböző kormányok azonban — legalább is nemzetközileg — nem. akarták létrehozni ezt a lehetőséget, mert amint tudjuk, a londoni világgazdasági konferencia eredmény nélkül oszlott szét, nem tudott alkotni, nem tudott semmit sem cselekedni, mert a kapitalizmus világszerte vakon rohan bele a végzetbe, talán nem tudja, — vagy talán tudja és nem törődik vele — hogy ez a végzet az ő halálát okozza^ nem törődik vele, megy tovább a végzet útján. Vannak azonban még a világon demokratikus államok. Ezeknek az államoknak kormányai igenis, ha nemzetközileg nem lehetett megszervezőn a munkaalkalmak teremtését, a saját országukban nemzeti keretekben akarták ezt a kérdést megoldani és a munkaalkalmak megteremtését elősegíteni. Legyen szabad néhány példát felhoznom. Sajnos, az egyórás keret nem ad módot arra, hogy ebből a szempontból az egész világon végigmenjünk^ de néhány példa azért megvilágítja a kérdést. Franciaországban 1933/34-ben közmunkaproprammot dolgoztak ki 7 milliárd frank értékű munkálatokkal. További pro gramm szerint a kormány vállalja a községek és departement-ok olyan hiteleinek kamatterheit, amelyeket hasznos beruházások céljára vesznek fel k ölesönképpen; tehát nemcsak maga az állam járul hozzá 7 milliárd frankkal, hanem a közületeket is megfelelő összeggel támogatja, azokat a közületeket, amelyek közmunkákra hiteleket vesznek igénybe és közmunkákat végeztetnek. Az Egyesült Államokban 1932-ben 556 millió dollárt fordítottak közmunkákra. A »Reconstruction Finance Corporation« felhatalmazást kapott további másfél milliárd dollár felvételére, ugyancsak közmunkák céljaira. Ezenkívül szükségmunkákra 775 millió dollárt irányoztak elő, amely összegből 400.000 munkást foglalkoztattak egy esztendőn keresztül. Hatalmas nagy summa ez. Bizonyára azt fogják erre mondani, hogy a Roosevelt-féle amerikai kísérlet nem sikerült, — erről azonban nem Roosevelt és nem a módszer tehet, hanem az a legfelsőbb bíróság, amely ezta folyamatot megállította -— de mindenesetre látszik, hogy igen komoly és nagy költségekkel és nagy tehervállalással indult meg a munkaalkalmak teremtése. Japán ötéves munkatervet dolgozott ki utak, kikötők, töltések építésére, 365 millió yen költséggel. Ezenkívül 1932 novemberében 229 millió yent szavaztak meg erre a célra. Ezek az országok nem abból indulnak ki, hogy közmunkák elrendelése és végeztetése kegy vagy ajándék a munkanélküliek számára. hanem abból, hogy ez gazdasági szükségszerűség. Ha ebből indulnak ki, akkor már nem lehetnek olyan zsugoriak, mint amilyen a mi kormányunk ezen a téren; ekkor már igenis, bőkezűbben kell kezelni t ezeket a kérdéseket. Azt hiszem, nincs kétség a felől, van-e szükség nálunk közmunkákra, beruházási programúira vagy sem. Egész irodalom van már a beruházási programmoknak. Egész sereg újkeletű és nem újkeletű ötlet merült már fel, amely ebben az irányban mérvadó lehet. Csak néhány dolgot fogok felemlíteni, mit kellene