Képviselőházi napló, 1935. III. kötet • 1935. június 14. - 1935. november 8.

Ülésnapok - 1935-55

Az országgyűlés képviselőházának 55, ülése 1935 november 8-án, pénteken. 569 János: A régebbi banktartozás 50%-ának törles-z tése!) T. Ház! A vitát nem kívánom tovább elnyújtani. Elmondottam különösen azokat, amik a gazdák és az iparosság szempontjából szívemen^ fekszenek. Még csak azt az egyet méltóztassék figyelembe venni, hogy a gazdák és az iparosok adósságainak rendezése után legfontosabb kérdés a háztulajdon adósságainak rendezése, mert az az anarchia, amely ott mutatkozik, amikor az újgazdagok a tönkrement házibirtokosok után pöffeszkedve lépnek a ház tulajdonjogaiba, szintén elkeserítő. Tudjuk azt, hogy a háztulajdon a nemzeti jövedelem 13%-át hozza, mégis a házigazdák adóviselési aránya 44%. Tudjuk azt, hogy adóiknak összege a házbér jövedelmének 65%-a. Tudjuk azt, hogy amíg 1927-ben kétszer ennyi házbér mellett a ház egyenesadója az 50 millió pengő körül forgott, most az 1934-es zárszámadás szerint 73 millió pengő volt. Olyan horribilis terhet viselő nemzeti vagyon ez, amelynél okvetlenül figyelemmel kell lenni az összekuporgatott pénzekből képződött kicsi vagyonokra. Szüntessük meg az ezen a téren mutatkozó rettenetes anarchiát az öngyilkosságokat és azt, hogy a közigazgatási bíróság szegénységi bizonyítvány kiadására utasítja a hatóságokat, amikor sokemeletes palotával rendelkező háztulajdonos jogvédelmet keres

v Ezek mind olyan kérdések, amelyek megoldását — mélyen t. pénzügyminiszter úr — az ön városa is epedve várja és azt hiszem, hogy az ön megértését rövidesen érezni is fogjuk. A javaslatot éppen ezeknél a hiányoknál fogva nem fogadom el. Vásárhelyi Sándor jegyző: Kun Béla! Kun Béla: T. Képviselőház! A legeslegvégén vagyunk a gazdatartozások rendezését elősegítő törvényjavaslat vitájának, (Egy hang a szélsőbaloldalon: Azért nincs itt senki!) amelyet a t. túloldal gazdavédelmi javaslatnak keresztelt el. Ezt én tagadásba veszem... (Buchinger Manó: Ha volna demokratikus parlament, ott nem csinálhatnának ilyen mókát!) Elnök: Kérem a képviselő urat, ne zavarja a csendet. (Buehinger Manó: Nem zavarok senkit. Nincs itt senki. — Derültség.) A csendet ne tessék megzavarni. Kun Béla: ... noha elismerem, hogy azon a határon belül ameddig intézkedik és azokban a kategóriákban, amelyeknek védettséget biztosít a kormány, a télies tönkremenéstől a gazdákat megmenteni. Ennek ellenére többen elismerték az ellenzéki szónokok közül, hogy bizonyos haladást jelent a benyújtott törvényjavaslat. Mit ér azonban a csigalépésben való haladás akkor, amikor rohanva sokasodnak a bajok és sűrűsödnek a fekete fellegek a magyar mezőgazdáknak és a velük sorsközösségben élő magyar mezőgazdasági munkásságnak feje fölött. Éveknek mulasztását kell pótolni, ezt elismerem. Konjunkturális időkben lelketlen vámszedői voltak a magyar agrártársadalomnak, nemcsak a fiskus, a túlnagy adóztatás által, hanem a nagybankok is a horribilis kamatterheknek az adósok fejére való rázuhantatása révén. 16—18—20 százalékos kamatokat szedtek. A tőketörlesztésbe ma sincs betudva ez a szörnyű nagy kamatadóztatás, pedig kötelessége lett volna a t. kormánynak, a t. miniszterelnök úrnak még ellenzéki vezér korában tett kijelentései folytán ennek érvényesítése. Elismerem, hogy nem a vidéki bankok voltak azok, amelyek ezt a túlnagy kamatfizetést maguknak haszon gyanánt elzsebelték, hanem a pesti nagybankok, amelyek, mint telhetetlen cápák, felszippantották a vidéki bankok részéről a túlnagy, mondhatnám uzsorakamat által az adósoktól bezsebelt összegeket. T. Képviselőház! Ezeknek az elmondása után azt kell mondanom, hogy várnám a t. kormánytól, hogy valamiképpen tabula rasa-t csináljon. Amivel tartoztak az adósok a régi jószág-, termény- és földáraknak megfelelőleg, az maradjon ezentúl is terhükön, ami azonban ezen felül van, a dekonjunkturális viszonyok bekövetkeztével, az Írassék le tőketartozásukra. A vidéki bankok szedték be a nagy kamatokat, — ez igaz — de a fővárosi bankok csendes társként szerepelvén, zsebrevágták a nagy hasznot s a vidéki bankok ma küzdenek a mindennapi élet nehézségeivel szintúgy, mint az adósok, a pesti nagybankok pedig künn vannak a vízből és a hínárból. Rövid példát mondok errevonatkozólag. Egy tiszántúli kisgazda, aki 1927 ben 90 hold földjére tartozott 37.000 pengővel, azóta 25.000 pengőt fizetett be tőketörlesztés nélkül, tisztán csak kamatokban. (Esztergályos János: Nemcsak a Tiszántúl, hanem a Dunántúlon is és mindenütt így van!) A földje nem sokkal ér többet, erkölcsi kötelezettség tehát a kormányra nézve, hogy ezen példa nyomán is az átértékelést keresztülvigye az adósokra is. Gyökeres adóreformokra, a köztartozások csökkentésére s a túlzott vámvédelem lebontására van szükség, t. Ház! (Ügy van! Ügy van! a bal- és a szélsőbaloldalon.) Nekem semmi közöm ahhoz, hogy a t. miniszterelnök úrék milyen hadilábon állnak gróf Bethlen Istvánnal, a nemzeti egység pártját megelőző jogelődnek, az egységespártnak szellemi és tényleges vezérével, de anélkül, hogy gróf Bethlen Istvánt védeni próbálnám, amire nem is szorult rá és talán a tisztelt egységespárt körében ülő régi csáklyások védelmére szorul inkább, az őt a nemzeti egység pártja hivatalos vezetői részéről érő támadásokkal szemben — mondom, anélkül, hogy védeni akarnám, meg kell mondanom, hogy gróf Bethlen István már 1932 januárjában — belátván a múlt tévedéseit — Debrecenben kijelentette, hogy a bank- és a nitol élet nem egy nenyuljhozzám virág s a túlzott vámvédelmet le kell bontani. Akkor itt a Házban báró Korányi Frigyes, a Károlyikormány pénzügyminisztere — at. miniszterelnök úr akkor honvédelmi miniszter volt — azt mondotta, hogy egészen más felelős „helyről beszélni, mint máshonnan, (vitéz Gömbös Gyula miniszterelnök: Ez így van!) ßn nem vitázom erről a kérdésről, t. miniszterelnök úr. (vitéz Gömbös Gyula miniszterelnök: Mert még nem próbálta!) Tény az, hogy gróf Bethlen István akkor még a régi egységespárt szellemi vezére volt. Kérdem, miért nem csinálták meg azt, amit gróf Bethlen István Debrecenben javasolt? Évtizedekkel ezelőtt a régi politikai világban, amikor közös ügyes tévedései után gróf Bánffy Dezső belátta, bogy neki a nemzeti célt az önálló magyar államiság jegyében lehet csak igazán szolgálnia, otthagyta a régi programmot és 1867-es alapon nemzeti vezér lett. Sajnos, nem jutott többségre és az idők folyamán odáig tolódtak az állapotok, hogy nemcsak az 1848-as i olí ti kának, de az 1867-es politikának nemzeti alapon való célkitűzései sem érvényesülhettek. T. Ház! Gróf Bethlen István gazdasági téren megcsinálta ezt a magábaszállást és a párt itt volt. Kérdem, miért nem követték a debre-