Képviselőházi napló, 1935. III. kötet • 1935. június 14. - 1935. november 8.

Ülésnapok - 1935-36

Az országgyűlés képviselőházának 36. Én összekapcsolom a rádióval a mozgófényképszínházak működését. Nem tisztán szórakozást, nem tisztán élvezetet nyújtó intézmény egyik sem. Kell, hogy népnevelő, nemzeterősítő legyen mind a kettő és sohase tévesszék a vezetők szem elől, akár akik a hatalmon ülnek, akár pedig azok, akik ott intézik közvetlen közelről a dolgokat, hogy egy nagy közhangulatba és közérzületbe kell belebocsátaniok a maguk működésének gyökerét, a nemzeti közérzületbe és közhangulatba, hogy bármilyen nehéz a sorsa ennek a nemzetnek, bármilyen keserves a magyar élet, ne vesszen ki a reménység a jobb jövendő tekintetében, hogy minden megpróbáltatás ellenére, amely szociális, közgazdasági és politikai téren is ért bennünket, tudjunk hinni abban, hogy mégis csak lesz egyszer egy mindnyájunk közös akaratából kivívott jobb jövendő elérkezése, amely édes mindnyájunké lesz, akár a csonka országban, akár a megszállott területen élünk. T. Képviselőház! Ezekután méltóztassanak nekem megengedni, hogy pár szóval rátérjek a színházak és mozik jelenlegi viszonyaira. Tény az, hogy a vidéki színházakat a vidéki mozik, ha nem is tették tönkre, de bizonyos stágnációba süllyesztették, bizonyos inferioritásba kerültek a vidéki színházak a mozikkal szemben. Lehet a kérdésről vitatkozni pro és kontra, hogy kinek van igaza, egy azonban tény, az, hogy befejezett 'helyzet előtt állunk. . A vidéki színházak egy része kénytelen volt bezárni kapuit, másik része pedig nyomorog és küszködik a mindennapi léttel, pedig a magyar művészetnek, a magyar nyelvnek ékesszavú művelői vannak a vidéki színészek és színésznők között. Most ez a törvényjavaslat közvetve segít a színészeken. Nem oldja meg a színészetnek vidéki válságát, több vonatkozásban fővárosi válságát sem, de megoldja egyrészt a színészek anyagi helyzetének válságát, mert remélem, hogy mind a szinkronizálásnál, mind a magyar filmgyártás fejlesztésénél a bölcs intézkedés és a felülről való irányítás folytán elhelyezkedést fognak találni azok, akiknek jelenleg nincsen színpadjuk, ahol játszhatnának, akik, hiába van bennük művészi érzék, művészi tudás, rátermettség, mégis színház nélkül vannak, a mindennapi élet nyomorúságával küzdenek. Remélem, hogy ezek a szinkronizálásnál, illetőleg a magyar filmgyártás fejlesztésénél akár mint művészek és művésznők, akár mint műszaki személyzet és segédszemélyzet, elhelyezkedést fognak találni. Az eredmény tehát ebben a tekintetben közvetve mind a fővárosi, mind a vidéki színészet javára fog mutatkozni a színészek anyagi helyzetének javítása szempontjából. Bátérek arra, hogy mi volt és mi jelenleg a vidéki mozgószínháaak helyzete. Az idegennyelvű hangosfilmek — eltekintve az első két esztendő ujdonságadta természetes konjunktúrájától — a vidéki mozikat az utóbbi két esztendőben katasztrofális helyzetbe sodorták, amint azt a t. belügyminiszter úr jól tudja. Az utóbbi legsiralmasabb esztendő után valóban végromlásnak kellett volna bekövetkeznie, ha a cselekvés véghezvitelére adott idő — hogy úgy mondjam — utolsó, tizenkettedik órájában a t. belügyminiszter úr nein hozza a Képviselőház elé ezt az üdvös törvényjavaslatot. A közismert mezőgazdasági válság, amely természetesen légfőképpen a községek és az, őstermeléssel foglalkozó városok lakosságát sújtotta, káros kihaülése 1935 június 19-én, szerdán. 113 tással volt a vidéki mozgófényképszínházak anyagi viszonyaira is. A napi gondoktól sújtott alföldi magyar nemcsak hogy színházba nem járt, hanem a mozikat is nagyon ritkán látogatta, különösen a vidéken, ahol jóformán a lakosság 1%-a sem bírja az angol nyelvet és minimális százaléka bírja a német nyelvet. A magyar falusi, vagy pedig az őstermeléssel foglalkozó városi közönség jórésze nem volt hajlandó nagyon szűkös körülmények között megkeresett filléreit a moziba vinni azért, hogy ott élvezetet találjon. Tudom, hogy az alföldi városokban — nemcsak az én városomban, Hódmezővásárhelyen, hanem máshol is — gyakran megtörtént, hogy előadást nem lehetett tartani. Egyetlen üzleti lehetőségük volt még a moziknak: a kevésszámú magyar film bemutatása. Természetes, hogy ezek — a nélkül, 'hogy a magyar filmgyártást bármely vonatkozásban is lebecsülni akarnám — a technikai és a kiállítási hiányosság folytán, amely a külföldi filmekkel szemben megvolt és sajnos még ma is megvan, nem gyakoroltak olyan vonzóerőt, hogy ezeket a vidéki mozigófényképszínházakat az anyagi romlásban, a lejtőre való zuhanásban meg tudták volna állítani. A vidékre kiadott 300 játszási engedély közül jelenleg körülbelül csak 150 van üzemben, a másik 50%-ot pedig a külföldi filmtröszt egyeduralma záratta be, amire még rá fogok térni. E mozik feltámasztásának egyedüli módja minél több itt gyártott magyar filmnek és minél több magyar nyelven szinkronizált idegen filmnek előadása. Az üzemben lévő körülbelül 150 vidéki mozi ugyancsak a külföldi filmek hatása alatt az évek folyamán kénytelen volt redukálni játszási napjait, tehát elementáris erővel jelentkezik annak szüksége, ami különben a törvényjavaslatnak is célja, hogy a magyar nyelv, a magyar ős talaj mélyéből fakadt produktumok szemléltetésével tegyük lehetővé a vidéki mozgófényképszínházaknak és bizonyos vonatkozásban a fővárosi mozgófényképszínházaknak is a rentabilitását. Ez utóbbiak ugyan jobb sorsban vannak, de bizonyos vonatkozásban rájuk is kihat ez, amit mondottam. Ezért nem lehet visszamenően eléggé hibáztatni azt, hogy amíg a nagy külföldi államokban magától értetődő volt már évek óta, hogy szinkronizálták saját nyelvükön a filmeket, Németországban és Olaszországban 100%-ig, Ausztriában 95%-ig, addig Magyarországon ezzel szemben nemcsak bizonyos idegenkedés volt tapasztalható, hanem bizonyos aknamunka, bizonyos kulisszákmögötti sötét játék következeséseképpen csak most jutott oda az ország, csak most jut oda a Képviselőház, hogy a t. belügyminiszter úrnak bátor lépése, bátor kezdése folytán változtatni fogunk ezen a szomorú helyzeten, amely sem szociális, sem művészi szempontból, sem pedig a magyar nyelv szempontjából nem felelt meg a közkövetelményeknek. Kételyek merültek fel nálunk is aziránt, hogy vájjon a magyar dramaturgia és a magyar technika olyan előrehaladott állapotban van-e, hogy a szinkronizálást elfogadhatóan képes előállítani, holott jól tudjuk, — at. belügyminiszter úr is bizonyára tudja — hogy a külföldön is igen sok helyen a szinkronizálási eljárás élén magyar emberek állanak. Fennáll tehát a kérdés, vájjon a rentabilitás szempontjából a magyar szinkron kifizeti-e magát? É kérdésekre a törvényjavaslat indokolá-