Képviselőházi napló, 1935. II. kötet • 1935. május 27. - 1935. június 13.

Ülésnapok - 1935-27

3*76 Az országgyűlés képviselőházának 27, sokat keltő kérdésekkel kell foglalkoznick, hanem részükre talán kellemetlen kérdésekkel is. Én nem tudom elfogadni az álláspontját, hogy egyszerűen tényként megállapítja, hogy 3 és félmillió pengőnk van, ezzel szemben lényegesen emelkedett az igénylők száma és az újabb vizsgálatnál megállapítást nyert, hogy olyanok is igényelnek hadikölcsönsegélyt, akiknek helyzete ezt nem teszi szükségessé. Legyen szabad nekem ugyanazzal az őszinteséggel beszélnem, amellyel az igen t. miniszter úr kezelte ezt a kérdést. Azt hiszem, hogy annakidején, amikor az ország tehetős és szegény, vagyis egész lakosságát, vegyesen gazdagot és szegényt, felszólították arra, hogy adjon, mert az országnak szüksége van pénzre, amikor — amint már múltkor mondottam — minden szószékről és minden hivatalos helyiségben arra törekedtek, hogy az ország lakosságától minél nagyobb öszszegeket vegyenek igénybe erre a célra, akkor — méltóztassék visszaemlékezni igen t. miniszter úr — senkisem mondta a szegényeknek vagy a kevésbbé tehetőseknek, hogy nem kell jegyezni azoknak, akik csak éppen összekuporgatott fillérekkel rendelkeznek. Nem mondották ezt; ellenkezőleg azt mondották, hogy hazafias kötelessége minden élő magyar embernek az utolsó fillérjét is odaadni a haza oltárára. Ennek tulajdonítható, hogy nemcsak a hadiszállítók jegyeztek és adtak, hanem adott a falu szegénysége, hogy a legutolsó napszámosember is, ha volt egypár fillérje, bevitte a községházára, mondván: ime jegyző úr, én is jegyzek szegénységemhez mérten hadikölcsönt. Jegyeztek az apró iparosok és kereskedők, jegyeztek a gazdasági cselédek, jegyeztek a fronton kintlévő katonák és hozzátartozóik. Akkor nem kereste senki, hogy milyen az anyagi helyzete, csak egy jelszó volt: adni, adni minél többet! Ezek közül a szerencsétlenek közül nagyon sokan anyagilag tönkrementek, nagyon sokan, akik akkor jegyeztek a hívó szóra, mégöregedtek, s mert azóta már elmúlt 15—20 esztendő és nem tudnak többé dolgozni, nem tudnak az íróasztal vagy a műhely padja mellett kenyeret keresni maguknak. Ezek elmennek, elcsoszognak a belügyminisztérium illetékes osztályához, elsírják a panaszaikat és kérnek segélyt kenyérre, hogy nyomorult életüket fenntarthassák és meghosszabbíthassák, és akkor az utóbbi hetekben azzal a fájdalmas csalódással kell eltávozniuk, hogy nincs pénz erre a célra. Nem hiszem, igen t. miniszter úr, hogy ez a fejbólintás, amelyet most erre méltóztatott tenni, egyúttal azt is jelentené, mintha ezen a téren semmit sem lehetne csinálni és ennek így kell maradnia. Mert hiszen ön talán a legjobban tudja, hogy az ország lakosságának nagy része által jegyzett hadikölcsönök visszafizetéséről nagyon előj kelő magyar urak ajkáról hallatszott el biztató szó. Méltóztatik emlékezni arra, mikor annakidején Tisza István gróf azt mondotta itt a Házban, hogy a hazaárulással egyenlő annak a feltételezése, hogy az állam, a jegyzett hadikölcsönöket nem fogja visszafizetni. Ezt Tisza István gróf mondotta annakidején, de azóta is nagyon előkelő ajkakról hangzottak el hasonló kijelentések, így Vass József volt népjóléti miniszter úr ajkáról, és hogy többet ne mondjak, reform-miniszterelnökünk akkor, amikor még nem volt miniszterelnök, 1933. év tavaszán mondotta azt, hogy a nemzet becsületbeli kötelességének tartja, hogy a hadikölcsönöket valorizálják, hogy a hadikölcsönproblémát valahogyan ülése 1935 június 6-án, csütörtökön. közmegnyugvásra elintézzék. És mégis most mit látunk? Ahelyett, hogy az előkelő ajkakról elhangzott ígéreteknek megfelelően előmenetelt látnánk ezen a téren, azt látjuk, hogy évrőlévre rosszabb lesz a helyzet. Mert az 1928/29. évi költségvetésben még 5 millió pengő volt felvéve erre a célra és ennek megszavazása után a hadikÖlcsÖnsegélyezésre jelentkezők száma 20.000 volt, — bár ez az 5 millió a 20.000 igénylő részére sem volt megfelelő összeg, amelyből megnyugtató segélyezést bírt volna adni az állam — de ezt az 5 millió pengőt is lecsökkentették 3,400.000 pengőre, viszont az igénylők száma felszaporodott 120.000-re. T. Ház! Méltóztassanak elképzelni, hogy milyen mértékben fokozódik azoknak a szerencsétleneknek a lelkében i az elkeseredés, akik annakidején hittek a szép szavaknak, hittek az előkelő ígéreteknek,, akik értékesítették birtokaikat, kis vagyonkájukat és odavitték pénzüket, hogy hadikölcsönt jegyezzenek, gondolván arra, hogy majd egyszer, ha megöregszenek, milyen jó lesz, ha járadékot kapnak, és most koldusszegényen rá vannak utalva a jólelkű szomszédok szívességére és segélyezésére, hogy az életüket fenntarthassák. Azt hiszem, elkövetkezett a tizenkettedik órája annak, hogy ezt a kérdést végre közmegnyugvásra elintézzék. Én most már nem hivatkozom arra, hogy előkelő államférfiak adták szavukat, e pillanatban már nem hivatkozom arra, hogy a jelenlegi miniszterelnök úr is a nemzet becsületének tartotta és jelentette ki ennek a kérdésnek megfelelő elintézését, de hivatkozom arra, hogy amióta mi itt a hadikölcsönjegyzők keserves panaszait hangoztatjuk, mindig volt itt pénz, bőségesen volt pénz, hiszen méltóztatnak emlékezni, mindenre volt pénz ebben az országban, de hiányzott az a szív, hiányzott az a megértés, amelynek meg kellett volna lennie ezekkel a szerencsétlenekkel szemben. Nem egyszer hallottam már, több íziben is. aimikor a hadikölcsön-segélyekiről beszéltem itt, közbeszólás formájában hangzott el: Hja Trianon! Hja a szegénység! lés a többi. Legyen szabad ezzel széniben megállapítanom azt, hogy Trianon minden fájdalma és nyomorúsága, minden szöinnyű következménye nem húzható erre a kérdésire olyiam mértékben, hogy az azzal le legyen «borítva és ne foglalkozzunk többé vele. T. Képviselőház! Hasonló sorsiban lévő államok, amelyeket a sors kegyetlensége ugyancsak a szenvedések kínpadjára feszített, foglalkoztak már ezzel a kérdéssel hosszú évekkel ezelőtt. Ott van a kis Bulgária, ott van Németország, amely már annakidején, amikor demokratikus állam volt, rendezte ezeket a kérdéseket (Ügy van! a szélsőbaloldalon.) és a hadikölcsön-jegyzéseket egészen 25% -ig valorizálta. Tehát ugyanakkor, amikor ott az ottani kölcsön jegyzőknek már teljesült jogos kívánsága és kérése, idehaza, minálunk, ígéreteknél egyebet nem kaptak. Maga a kérdés komolysága joggal megkívánja azt, hogy ezzel a kérdéssel foglalkozzunk. (Ügy van! a szélsobaloldalon.) Odaát Ausztria is foglalkozott ezzel a kérdéssel; szintén az állam és a nemzet becsületének tartották, hogy ezt a kérdést megoldják. Ausztria is a szenvedések hasonló kálváriáját járta és járja, mint Magyarország, de a demokratikus Bécs és az ottani rendszer módot talált^ arra, hogy az anyagi viszonyokhoz és a szegénységhez mérten intézze el ezt a kérdést. T. Képviselőház! Ha összehasonlítást teszek