Képviselőházi napló, 1935. II. kötet • 1935. május 27. - 1935. június 13.

Ülésnapok - 1935-27

Az országgyűlés képviselőházának 27. a között a segélyezési összeg között, amelyet Ausztria fizetett és fizet és a magyar segélyezési összegek között, akkor itt is meg kell állapítanom, hogy ezt a kérdést eddig egyetlenegy kormány és egyetlenegy pénzügyminiszter sem, kezelte azzal a megértéssel és szeretettel, amellyel kezelnie kellett volna. Méltóztassanak megengedni, hogy felhozzak egy-két adatot a szomszéd Ausztria hadikölesön-segélyezéséről, amelyet nem ez a mostani rendszer, hanem még a régi léptetett életbe. Ausztriában 6000 schillingtől 20.000 schillingig jegyzett kölcsön után 180 schilling a segélyezés, nálunk 6000 pengőnél 60 pengő, 20.000 pengőnél pedig 150 pengő. (Czirják Antal: Nem koronában?) Nem, pengőben. Aranykoronában jegyezték a kölcsönt és pengőben adják ma a segélyeket. Ausztriában 20.000 schillingtől 25.000-ig 240 schilling a segélyezési összeg, Magyarországon ugyanekkora jegyzés mellett 185 pengő- Ausztriában 25.000 schillingtől 30.000-ig a, segélyezési összeg 300 schilling, nálunk 225 pengő; 30.000 schillingtől 40.000 schillingig 360 schilling, nálunk 260 pengő; 40.000-től 50.000-ig 480 schilling, nálunk 300 pengő; 50.000-től 60.000-ig 600 schilling, nálunk 325 pengő; 80.000-től 100.000-ig 840 schilling, nálunk 410 pengő. Ez a néhány szám is mutatja azt a különbséget, amely az Ausztriában és a Magyarországon alkalmazott bánásmód között van. Az igen t. pénzügyminiszter úr azt mondja, hogy nincs fedezet; legyen szabad tehát nekem egy tiszteletteljes javaslatot tennem pénz szerzésére vonatkozólag. (Halljuk! Halljuk!) Ez a kormány radikális reformok megvalósítására vállalkozott, méltóztassék tehát belenyúlni azokba a trezorokba, amelyekben nagyon óvatosan elrejtették azokat a nyereségeket, amelyeket háborús nyereségeknek nevezünk. Tessék azokhoz a pénzekhez hozzányúlni, tessék azokat megadóztatni és így kielégíteni a hadikölesönjegyzőket. T. Képviselőház! Hogy milyen tragikus esetek játszódnak le a hadikölcsönjegyzők között, élénken bizonyítja a következő eset. Adva vau Baranyának egyik községe, ahonnan anna„k idején egy férj, Dely Mihály elment a frontra. Harcolt, küzdött, felkerült a galiciai mocsaras vidékre s onnét irt haza a kis falujába feleségének: a hazának szüksége van pénzre, értékesíts a birtokból egy darabot, vedd ki azt a készpénzt, amely a takarékban van és mind váltsd be hadikölcsönkötvényekre. Odahaza az asszony a frontról kapott rózsaszínű lapon írt férji üzenetnek eleget téve, pénzzé tette a birtok egy részét és hadikölcsönkötvényekbe fektette. Nemsokára rá a férj, Dely Mihály elpusztult ott fent, itt maradt a család, itt maradt a feleség, a gyermekek és folytatták az egyedüllétben az életet tovább. Nemrégiben egyszerre hivatalos felszólítást kapott, hogy ennyi és ennyi adóval tartozik s fizesse meg tartozását Ő, aki 11.000 pengő hadikölcsönt jegyzett. Persze, hogy nem tud fizetni az aszszony a mostani viszonyok között. Hivatkozik arra. hogy íme, uraim,, itt van nekem 11.000 pengő hadikölcsönjegyzésem, ezt annak idején aranyértékben adtuk oda, majdnem az utolsó fillérünkig odaadtunk mindent, vegyék el az urak egy részét adóba, hagyjanak békében, hagyjanak az én szegény özvegységemben nyugodtan élni; adtam a haza részére férfit, apát, aki életet és vért adott, itt élek özvegyen, itt vannak gyermekeim, hagyjanak békében, vonják le az adót a jegyzett hadikölcsönbŐl. Nem használt a könyörgés, jött a végrehajtó és csak ülése 1935 június 6-án, csütörtökön. 377 egy véletlen akadályozta meg, hogy egy szörnyű tragédia nem következett he a végrehajtó jelenlétében. Kérdezem hát az igen t. miniszter urat, hogy emberi szempontból nem volna-e méltányos és nem volna-e lehetséges a jegyzett hadikölcsönöket adóhátralékban elfogadni? Sok-sok szenvedő embertársunkon lehetne ezzel segíteni. Az igen t. miniszter úr — miként beszédem elején bátor voltam hangoztatni — túlságosan lanyhán, túlságosan könnyen fogta ezt a kérdést. En azonban ebbe nem tudok belenyugodni, mert rajtam keresztül annak a sok-sok száz és ezer nyomorban sínylődő ihadikölcsönjegyzőnek panasza száll a Képviselőház tagjai és a miniszter úr felé. Szeretném, ha ez a^ soksok pa.nasz egybeforrva megelégedéssé változnék át. Es mivel módot kívánok erre adni a t. Háznak, a túloldalnak, a többségi pártnak, ahonnan állandóan és mindig a néppel való együttérzés kenetteljes szavai hangzanak, ezért beterjesztem a következő határozati javaslatot (olvassa): »Utasítsa a Képviselőház a belügyminiszter urat, hogy még a mostani költségvetésbe ötmillió^ pengőt állítson be a hadikárosultak segélyezésére«. Előre tudom, hogy ezt nem fogják elfogadni, mert hiszen azt fogják mondani, hogy technikailag lehetetlen, hogy az igen t. pénzügyminiszter úr ehhez 'hozzájáruljon. Majd alkalomadtán az igen t. pénzügyminiszter úr részére is elhozom a kölcsönjegyzők üzenetét. Arra az esetre tehát, ha a,z igen t. többség és az igen t. pénzügyminiszter úr nem fogadná el ezt a javaslatomat, hogy a 3,400.000 pengőt már most emeljék fel ötmillióra, a következő javaslatot teszem (olvassa): »Utasítsa a Képviselőház a belügyminiszter urat, hogy három hónapon helül terjesszen be törvényjavaslatot a hadikölcsönkötvények valorizációjáról«. Ismétlem, miután sem a költségvetésben, sem az igen t. miniszter úr által elmondott beszédben nem láttunk olyant, ami engem és az érdekelt hadikölesönjegyzőket megnyugtatná, a költségvetést nem fogadom el. {Helyeslés a szélsőbaloldalon.) Elnök: Szólásra következik? Veres Zoltán jegyző: Hertelendy Miklós! Hertelendy Miklós: T. Képviselőház! Kerületemben hosszú szép Balatonpart fekszik. En az egész tabi járást úgyszólván e Balatonpart távterületének tekintem és mindazt, amit a Balaton fejlesztésére itt fordítanak, és mindazt a pénzt, amely ilyenformán a községeknek jut, mint gazdaember, éppen a gazdák felsegélyezésére a legnagyobb köszönettel gondolom elkönyvelni. Ezért ebből a szempontból a halatoni közigazgatáshoz akarok felszólalni és egyúttal a gyógy- és üdülőhelyek fejlesztésével kapcsolatos problémákat megbeszélni. Hazánknak külföldi viszonylatban, idegenforgalmi szempontból két nagy kincse van: az egyik Budapest, a másik a Balaton. Mindkettőnek a kiaknázása céljából az utóbbi időkben nagy erőfeszítések történtek, és hála, úgy az idegenforgalmi intézményeknek, mint a Balatoni Társaság elnökségének, az utóbbi időkben nagy eredményeket is értünk el. Magyarországot ma már az idegenek nemcsak a pusztáról, a kanászról, a juhászról és a lengő gatyáról ismerik, hanem bennünket most már Európa nyugati szélén olyan kultúrnemzetnek látnak, amely alkot és amelynek teljesítményei és^ természeti szépségei mind plyan vonzóerőt képez-