Képviselőházi napló, 1935. II. kötet • 1935. május 27. - 1935. június 13.

Ülésnapok - 1935-22

74 Az országgyűlés képviselőházának i fetrengő szegény magyar hazánk nehezen bír ki megrázkódtatás nélkül. Igenis bölcs intézkedésnek tartom, hogy a miniszter úr erre már most gondol és ennek utánpótlását elrendelte. A lókérdésekben, mint egykori lovassági szemlélő, teljesen jártas vagyok és akkor, amikor a miniszter urat a reformokért támadják, vagy gúnyolják, nekem, mint egyszerű katonának legyen szabad kijelentenem, hogy katonai működésem alatt is a miniszter úr részéről éppen reformokat láttam. Milyen reformokat láttam? Reformokat láttam például á pótlovazásnál, amely egyike a legnagyobb tételeknek. A miniszter úr külön összeget állapított meg a 3 és féléves, külön összeget a 4 éves és külön összeget a teljeskorú lovak számára. A teljeskorú lovak értéke 700 pengő. Nagyon sokan vannak itt gazdálkodó és lótenyésztéssel foglalkozó emberek. En magam is, ha szabad magam így kifejeznem, kisgazdaember vagyok és nagyon jól tudom azt, hogy egy teljeskorú ló felnevelése mit jelent. Merem állítani, hogy 700 pengős ár mellett a gazdatársadalom meg fogja tudni találni a számítását és nincs kitéve annak, hogy ennek az összegnek a megvonása, avagy lejebbszállítása által — ez teljesen a honvédelmi miniszter úrtól függ — az eddig olyan szép irányban haladt lótenyésztése kárt szenvedjen. (Ügy van! Ügy van! a jobboldalon.) Most áttérek egy másik tárgyra. Legyen szabad a honvédelmi miniszter urat megkérnem arra, hogy a telepítésnél a vitézségi érmekkel rendelkezőknek az ez után járó pótdíj beszámíttassák. Legyen szabad a honvédelmi miniszter urat megkérnem arra, hogy a közszolgálatban állóknál a fronton teljesített szolgálat még akkor is beszámíttassák, ha ez megszakíthatott, de nemcsak a nyugdíjnál, hanem az előléptetésnél is. Az a tiszteletteljes kérésem volna a honvédelmi miniszter úrhoz, hogy a tiszti előléptetésnél létező különbségeket méltóztassék beszüntetni. Ezt a szerény kérelmemet azzal indokolom meg, hogy ma már nem különböző szellemeknek kell áthatniok a hadsese reget, hanem ezt a- kis hadsereget át kell, hogy hassa a honvédség szelleme. Csak egy szellem van tehát. Ezért tiszteletteljesen kérem, ne méltóztassék az egyes fegyvernemek között válaszfalakat emelni az előléptetés tekintetében, (Rupert Rezső: Nagyon helyes!) mert csak egy szellemnek szabad léteznie a hadseregen belül, és ez a honvéd-szellem. Az ellenzék részéről gyönyörűen hangzottak el azok a kívánságok, amelyek a rokkantakra vonatkoznak. Érdekes, hogy az ellenzék is mindig előterjeszti ezeket a kérelmeket, de én is úgy vagyok velük. Valahányszor kinn a ke; rületemben, vagy idebenn ebben a pompázó teremben ránézek az én kedves hadirokkant bajtársaimra, felvillannak bennem a közös emlékek és a közösen átélt véres harcok: Limanova, a kárpáti csaták, piavei ütközet, Doberdó, Hétfensík, amelyeket együtt küzdöttünk végig. Ezelőtt 19 évvel virágerdőben, buzdító énekek és lelkes szavak kíséretében indultunk el a dicsőség mezejére. Mi egészségesen vissza is tértünk, ellenben kedves rokkant bajtársaink otthagyták életük legdrágább kincsét, az egészségüket, sőt egyik-másik teste egy részének elvesztésével szentelte meg azt a drága hazai földet, amelynek védelmében állott. Ugyanilyen érzések töltenek el a hadiözvegyekkel szemben. Kérdem, hogy az a hadiözvegy, az akkor eltört fiatal boldogságának öszszetört cserepeit össze tudta-e forrasztani ez 2. ülése 1935 május 28-án, kedden. alatt a 19 év alatt? Kérdem, hogy azok a kis hadiárvák, — akik ugyan most már férfikorba léptek — nem sínylik-e egész életükön át édesapjuk elvesztését. Ezek után az a tiszteletteljes kérésem van a honvédelmi miniszter úrhoz, hogy ezt a szerény elgondolásomat megfontolás tárgyává tenni méltóztassék, annyival is inkább, mert hiszen ebben az irányban a miniszterelnök úr, jószívéről tanúságot téve, sok messzemenő intézkedést tett. Meg vagyok győződve arról, hogy az a honvédelmi miniszter, aki ennek a honvédségnek a bölcsőjét a múltban Szegeden ringatta, gyengéd szeretettel fog viseltetni a honvédség iránt a jövőben is. Mivel teljes meggyőződéssel és szívem egész melegével egyetértek a honvédelmi miniszter úrral, a költségvetést elfogadom. (Elénk helyeslés, éljenzés és taps a jobboldalon és a középen. — A szónokot számosan üdvözlik.) Elnök: vitéz Makray Lajos képviselő urat illeti a szó. A képviselő úr nincs jelen, jelentkezése törtöltetik. Cseh-Szombathy László képviselő urat illeti a szó. Cseh-Szombathy László: T. Képviselőház! Előttem szólott t. képviselőtársam olyan hangokat ütött meg, amelyek engem, aki szintén hadirokkant vagyok, aki a háborúból szintén egy rossz lábbal kerültem vissza, elsősorban kell, hogy közelről érintsenek. Én éppen a hadigondozottak érdekében óhajtom itt az időt igénybe venni. Amikor a honvédelmi miniszter úrhoz elsőízben van alkalmam szólani, innen az ellenzéki padokról meg kell állapítanom azt, hogy mi igenis hálás szeretettel köszönjük a honvédelmi miniszter úrnak azt a munkáját, amellyé] ő első volt, aki a hadigondozottak ügyét kezébe vette. Pedig a viszonyok, amelyek közt ez történt, sokkal rosszabbak, sokkal súlyosabbak voltak a megelőző időknél, a körülmények megnehezítették ezt a munkát. A miniszter úr nemesen gondolkodó szívével átérezte ennek a tábornak minden keserűségét, amit a háború óta eltelt idő alatt szenvednie kellett és kinyújtotta feléje segítő kezét. Mélyen t. Ház! Hogy mit jelent tulajdonképpen rokkantnak lenni, azt igazán csak az tudja, aki maga is hadirokkant. Mert méltóztassék elhinni, hogy nagyon nehéz szenvedéseket, fájdalmakat elviselni, de sokkal nehezebbek azok a lelki szenvedések, amelyeken keresztül kell mennie annak ,a fiatalembernek, aki egyik napról a másikra arra ébred, hogy elvesztette testi épségét és hátralévő életét most már mint rokkantnak, mint nem egész embernek kell végigélnie. Mélyen t. Ház! Én a rokkantkérdést soha

: sem rokkantszempontokból, hanem nemzeti szempontból szoktam elbírálni, mert hiszen mi nem azért mentünk ki a harctérre-, hogy ott, ha megsebesülünk, nyugdíjat kapjunk az államtól; mi azért mentünk ki a harctérre, hogy a magunk kötelességét a hazával, a nemzettel szemben teljesítsük. (Ügy van! Úgy van! — Taps.) Mélyen t. Ház! Nagyon sajnálom, hogy a rokkantkérdést nálunk törvényhozási úton kellett rendezni. En a rokkantkérdést úgy tekintettem mindig, hogy annak megoldása elsősorban a társadalom feladata; annak a társadalomnak kötelessége a rokkantakról gondoskodni, amelyért a rokkantak ezt az áldozatot meghozták. A társadalomnak kötelessége a maga gondozó szeretetébe venni a hadiözvegyeket, akik elvesztették a legdrágábbat, . a ke-