Képviselőházi napló, 1935. II. kötet • 1935. május 27. - 1935. június 13.

Ülésnapok - 1935-22

Ad országgyűlés képviselőházának 22, ülése 1935 május 28-án, kedden. 73 tátik bölcsen tudni, hogy egy 50%-os hadirokkant iparos a rokkantsegélyére — ha rá van utalva — kaphat egy kis kölcsönt. Két-három esztendővel ezelőtt még könnyű volt ilyen kölcsönt kapni; ha az ember igazolta, hogy új iparágat vagy új művelési ágat honosit meg, erre igen könnyen kapott kölcsönt. Ma azonban a pénzhiány folytán olyan kegyetlen szigorral kezelik ezt a kérdést, hogy csak a legnagyobb erőfeszítéssel lehet egy iparos számára 50—60 pengő kölcsönt kieszközölni, már pedig nagyon jól tudjuk, hogy például egy magyar szabónál vagy csizmadiánál, aki vásárra készül és arra akar árut készíteni, ma 50—60 pengő milyen nagy összeg. Arra kérem a miniszterelnök urat, hogy a költségvetésnek ezt a részét is igyekezzék megfelelő dotációban részesíteni. Ez a pénz végül úgyis megtérül, hiszen ezt nem segélyként kapja az ember, hanem kölcsönképpen. T. Képviselőház! Végére jutottam mondanivalóimnak. Nagyon kérem a miniszterelnök urat, hogy ne engedje megszűkíteni a legénység élelmezését és erre igen nagy súlyt méltóztassék helyezni, hisaen a legénységnek egészségben és épségben tartása a legjobb eszköz a hadsereg szellemének és szintvonalának megtartására. Egyébként mi, szociáldemokraták, a honvédelmi tárca költségvetését — elvi okokból — nem fogadjuk el. Elnök; Szólásra következik vitéz Roszner István báró- A képviselő úr nincs jelen, jelentkezése töröltetik. Következik vitéz Ujfalussy Gábor képviselő úr. vitéz Ujfalussy Gábor: Igen t. Ház! (Halljuk! Halljuk!) Férfias őszinteséggel kijelentem, hogy mikor első felszólalásom alkalmával ezen a fenséges helyen szólásra emelkedem, bizonyos fokú meghatottság vesz rajtam erőt. Ügy érzem, hogy uigyanez a meghatottság fog rajtam erőt venni a jövőtben is minden alkalommal, amikor a szívemhez nőtt, attól elválaszthatatlan, a magyar nemzet legdrágább kincsét és ajándékát képező honvédség érdekében fogok szólásra emelkedni, mert azt tartom, hogy ennek a pompázó, a délutáni órákban oly gyönyörű fényáradatot terjesztő palotának termeiből elhangzott minden szó és minden hang, fokozott hatást gyakorol különösen a fegyveres hatalomra, mert az innen kirepült szavak a magyar nemzet könnyen gyúlékony szívében termékeny talajra akadnak. Éppen ezért úgy érzem, hogy minden szónak, amely itt elhangzik, jelentősége van. Sebeket ejt, vagy sebeket gyógyít, perzsel avagy éltet. Éppen ebből kifolyólag mindig óvatos kívánok lenni szavaimban, mikor a fegyveres hatalommal kapcsolatosan fogok szólásra emelkedni. {Helyeslés jobbfelől.) Rövid politikai szereplésem tanított meg erre az óvatosságra és ne méltóztassék tőlem rossznéven venni, ha kötelességemnek tartom, — úgy, mint ezt előadó kedves képviselőtársam is már kijelentette — hogy első felszólalásom alkalmával a tisztelet és az elismerés zászlaját hajtsam meg az előtt a szervezet és testület előtt, amely őrködik az állam polgárainak álmai felett, a jogrend, a belrend és a biztonság fenntartása érdekében. (Helyeslés jobbfelől.) Gyermekkoromban azt tanultam és tanítóim arra tanítottak, hogy a történelem megismétlődik. Azt szeretném hát innen erről a helyről világgá kürtölni Magyarország öszszes kis falvaiba és kunyhóiba: vegyék tudomásul és nevelje az a tanító bele abba a gyerekbe, hogy az 1918, év katonai eseményeinek többé megismétlődniök nem szabad. (Ügy van! Ügy van! jobbfelől.) A »nem akarok katonát látni« gyászos sötétemlékű időszakát felejtsük el, mint egy rossz álmot és véssük be emlékezetünkbe a legelső magyar ember részéről a nemzeti hadsereg felállításának derengő hajnalán hozzánk intézett azt az intelmét* hogy ez az ország, ez a haza a nemzeti hadsereggel áll vagy bukik. (Úgy van! Ügy van! jobbfelől.) Igen t. Ház! Mi elvesztettünk mindent, csak egyet nyertünk és ez az önálló magyar hadsereg. Hiszen az önálló magyar hadsereg érdekében itt ez épület falain belül apáink, elődeink állandó harcot vívtak. (Ügy van! Úgy van! a jobboldalon.) Nos, ha megvan az önálló magyar hadseregünk, akkor hazafias kötelessége mindenkinek, hogy ezért a kicsiny lelkes hadseregért képes legyen áldozatot hozni. Figyelemmel kísértem az előttem felszólalt igen t. képviselőtársaim megjegyzéseit és megállapítom azt, hogy köztünk és az ellenzék egy része között nagy felfogásbeli különbségek nincsenek. Ez érdekes és én örömmel állapítom meg, hogy ugyanazt az irányt vallják, amelyet mi. Amikor ellenben arról van szó, hogy a költségvetést megszavazzuk, akkor nem szavazzák meg, hanem kérésekkel jönnek a honvédelmi miniszter úr elé, amelyeket ha a miniszter űr teljesítené, az természetesen megint több kiadást jelentene. Hiszen mi örülünk és a honvédelmi miniszter úr is örül azoknak a kérelmeknek, amelyek a túloldal részéről elhangzanak és ő ezeket annak idején — ahogy én szerencsés vagyok a miniszter urat ismerni — bölcs mérlegelés tárgyává fogja tenni. Ami Malasits igen t. képviselőtársamnak azt a kifogását illeti, hogy nálunk sok magasabb parancsnokság van, ne vegye rossznéven az igen t. képviselő úr, ha én mint szakember, aki 40 évi szolgálatom ideje alatt itt ettem meg kenyerem javát, azt a választ adom erre, hogy ennek megítélését méltóztassék reánk, illetve a miniszter úr belátására bízni. Mivel egész életemen át csapattiszt voltam, merem állítani, igen t. képviselőtársam, hogy a legénységnek, a honvédségnek élelmezése elsőrendű. Azt hiszem hogy a honvédelmi miniszter úr is ugyanilyen értelemben adta volna meg erre a választ, és én a miniszter úr szíves elnézését kérem, ha äst helyette megtettem. En fogok most rátekinteni és az én szemüvegemen keresztül fogom bírálat tárgyává tenni azt, hogy vájjon az előttünk fekvő tárca költségvetése megállja-e helyét, igen vagy nem. Az igen t. Háznak minden egyes tagja tudomással bír arról, hogy itt 5,807.000 pengő deficit mutatkozik. Ezt a deficitet nem tartom soknak, pedig merem állítani, hogy nálam takarékosabb és beosztásosabban élő ember e Ház falai között nincs és különösen takarékos vagyok akkor, amikor az adófizető polgárok filléreivel kell hűségesen gazdálkodnom, mert ezt becsületbeli kötelességemnek tartom. Megindokolom, hogy ezt miért nem tartom soknak. Az indokolásban kifejezésre van juttatva ennek oka abban, hogy az elhasznált hadianyagot kellett f

pótolni és — a hangsúly főleg ezen van — a lóállományban olyan óriási lezüllés — ha szabad magam így kifejeznem — állott be, hogy a honvédelmi miniszter úr szükségét látta annak, hogy ezt pótolja,. Mert ha most a tizenkettedik órában nem fogja ennek pótlását fokozatosan, suecesszive elrendelni, akkor két-három év elmultával olyan óriási kiadást fog ez jelenteni, amit a vérben 11*