Képviselőházi napló, 1935. II. kötet • 1935. május 27. - 1935. június 13.
Ülésnapok - 1935-31
548 Az országgyűlés képviselőházának 31 lenség kérdését feszegette. Nyíltan és őszintén kijelentem, hogy ebből sem szabad demagógiát csinálni. Az ellenzék részéről az egyik közbeszóló, egy nagybirtokos képviselőtársam, megjegyezte, hogy ezt már régen ej kellett volna intézni, de elfelejti, a közbeszóló képviselő úr, hogy egy kapitalista rendszerben élő nemzetnek és társadalomnak más az összeférhetlensége, mintha pl. a szociáldemokrácia rendszere lenne úrrá, mert mi valamennyien hozzászólunk anyagi vonatkozású kérdésekhez is, amelyekből közvetve, vagy közvetlenül 'hasznunk lehet. {Ügy van! jobbfelől.) Ezt világosan tudja mindenki, én tehát, aki semmiféle részvénytársaságnak nem vagyok igazgatósági tagja, lerögzítem azt, hogy helyeslem a legszigorúbb eljárást és a legszigorúbb rendszabályok érvényesítését a képviselők összeférhetlenségének szabályozásánál, de — mert itt is van egy »de« — vigyázni kell, hogy túl ne lőjünk a célon, mert ha mi szakembereket, hozzáértő embereket akarunk a Háziban, akkor olyan férfiakat kell behoznunk, akik a kérdéseket uralják, (Rassay Károly: De függetlenek legyenek!), mert különben vessük le gúnyánkat, s valamennyien tegyünk szegénységi fogadalmat és úgy jöjjünk ide. (Ügy van! Ügy van! jobbfelől.) Ebben az esetben ideális összeférhetlenség fog keletkezni, de akkor nem leszünk az élet emberei. (Ügy van! Ügy van! a jobboldalon és a középen. — Friedrich István: Nem hiszem, hogy sokan leszünk akkor. — Élénk derültség.) Igen t. Ház! (Halljuk! Halljuk! A sajtó, sajnos, beharangozta azt, hogy ma nagy beszédet fogok mondani. Nagyon sajnálom ezt, mert azt hiszem, nem fogom kielégíteni a velem szemben támasztott várakozásokat; én egy száraz, őszinte beszédet akarok ínondani, (Halljuk! Halljuk! azoknak a felszólalásoknak alapján, amelyek úgy a költségvetési, mint az appropriációs vita alatt elhangzottak. Meg kell itt rögtön állapítanom, hogy olyan valaki, aki nincs itt a Házban belső ügyeinkbe tájékozódva, sokszor nem tudta volna megállapítani ebben a vitában, ihogy hol van az ellenzék és hcl van a kormánypárt. (Ügy van! Ügy v\an!) Sokszor az én pártom sokkal erősebb kritikát gyakorolt, mint az ellenzék, fiatalabb képviselőtársaim rohamlépésekkel akarták a hadállásokat bevenni. Ennek a magam részéről rendkívül örülök, mert helyeslem azt, amit Ulain Ferenc képviselőtársam beszédének végén citált, hogy nem szolgák, hanem Önálló férfiak szövetségét akarom magam körül látni, olyanokét, akik velem együtt egy nézetet vallanak és egy elvi közösségben nagy közös célok felé törekednek. (Elénk helyeslés és taps a jobboldalon és a középen.) De más szempontból sem húztam meg a pártfegyelem gyeplőjét, mert kiváncsi voltam az én igen t. képviselőtársaimra és főleg arra az új világra, amelynek hangjai kicsendülnek a felszólalásaikból és amely új világ hangjait fel kellett fognom, hogy realizálhassam a nemzet érdekében. (Ügy tmn! Ügy van! Taps jobbfelől és a középen.) Mert kétségtelenül meg kell állapítanunk valamennyiünknek, hogy a nemzet új világ előestéjén áll. (Ügy van! Ügy van! jobbfelől.) és aki nem vonja le ennek az új világnak a konzekvenciáját, az hamis útra lép, az nem felel meg annak a hivatásnak, amelynek nekem, — mint a kormány elnökének — meg kell felelnem. . ülése 1935 június 13-án, csütörtökön. Ugyanez áll a% ellenzékre is. Objektíve meg kell állapítanom, hogy_ soha ilyen tárgyilagos vitát nem hallottam. (Ügy van! Ügy van jobbfelől és a baloldalon.) Voltak, akik jogosan kritizáltak és a későbbiek során el is fogom ismerni, hogy mely tereken. Régente az volt a szokás — és ez így volt az én ellenzéki koromban is — még ha igaza is volt a kormánynak, nem helyeselték, ma azonban az ellenzék is éppúgy érzi, mint mi, hogy különösen súlyos idők előtt állunk. Ezzel magyarázom ezt az új stilust és talán annak is, — ha nem vagyok szerénytelen — hogy magam is 5—6 évig élveztem azt a bizonyos keserű kenyeret az ellenzéki urak társaságában. (Friedrich István: Bizony együtt voltunk; rossz idők voltak akkor! — Derültség.) Ennek a vitának a megítéléséhez az szükséges, hogy megállapítsuk az ellenzékkel együtt azt, hogy a Nemzeti Munkatervet méltóztattak általában a politikai teendők alapjául elismerni. Tegnap az egyik szónok, azt hiszem Magyar Pál képviselőtársam, amikor Marton Béla igen t. barátommal vitázott, megállapította, hogy ő is elfogadja a Nemzeti Munkatervet, a 95 pontot. (Rassay Károly: Magától értetődő igazság!) Összefoglaló, a magyar nemzeti állam számára készült munkaterv ez, nem is lehet tehát köztünk vita az elveket illetőleg, itt legfeljebb azon vitázhatunk, hogy milyen a forma, milyen a végrehajtás és hogy vájjon a tempóban egyetértünk-e? (Ügy van! Ügy van! jobbfelől és középen. — Rassay Károly: Ez a politika!) Eckhardt képviselőtársam ezzel kapcsolatban tegnapelőtti beszédében — miután közben megdicsérte a pártomat — azt mondta, hogy (olvassa): »Mi a reformok dolgában nem akarunk fék lenni, hanem megfordítva, szívesen vállaljuk a motor szerepét«. (Ügy van! Ügy van! balfelől.) Arról most ne beszéljünk, hogy van-e szükség motorra vagy nincs, ha valaki motor akar lenni, ez az ő privát joga a parlamenti életben. (Derültség a jobboldalon és a középen. — Tovább olvassa): »Ebben a többségben látom a hajlandóságot, a képességet, az akaratot, hogy akarják ugyanazokat a reformokat, amelyeket mi akarunk. Ma már a kormányt ebben a munkában nem akadályozza a parlament, minden felelősség egyedül és kizárólag a kormányzatot illeti«. Azt mondhatnám, hogy ebben a munkájában, a motor munkájában, mi ne makadályozzuk az ellenzéket, mert mi látjuk a hajlandóságot, a képességet és az akaratot az ellenzék részéről, hogy résztvegyen abban a munkában, amit magunk elé tűztünk. Az életemben nem fordult még elő, hogy nálam erősebben akarta volna valaki a motor szerepét játszani, de elismerem, hogy a miniszterelnöknek nem ez a hivatása, mert neki a mérlegelés alapján kell állania és a motor szerepét — akarva, nem akarva — át kell adnia másoknak. (Friedrich István: A soff őr a Fabinyi! — Derültség.) Ha tehát, igen t. Ház, (Halljuk! Halljuk!) köztünk elvi kérdésekben különbségek nincsenek, illetve csak igen csekély mértékben vannak, ha úgy látjuk, hogy az ország ügyeit ezeknek az elveknek alapján körülbelül helyesen irányítjuk, akkor tényleg nem látom be, mi akadálya van annak, hogy ez, a vita folyamán itt kifejezésre jutott tárgyilagos atmoszféra a továbbiakban is meg ne maradjon. Hogy mi a magunk akaratát a kormányon keresztül némely kérdésben, amelyet egyébként részletkérdésnek minősítek, érvényesíteni akar-