Képviselőházi napló, 1935. II. kötet • 1935. május 27. - 1935. június 13.

Ülésnapok - 1935-27

382 Az országgyűlés képviselőházának 2 tóztatik akarni, majd bemutatom — harminc évvel ezelőtt könnyű testi sértés miatt el volt ítélve. Ha ilyen nagyon szigorúan vennék ezt a kérdést minden társadalmi osztálynál, akkor talán ebbe bele is lehetne törődni, de hogy valakit, aki harminc esztendővel ezelőtt követett el vétséget, — talán összeverekedett a kocsmában fiatal siheder korában — végigkísértetnek egy életen át és ezzel az ürüggyel gátolják őt polgári jogainak gyakorlásában: erre csak azt lehet mondani, hogy ez jogtalanság és igazságtalanság. Ha a miniszter úr jogot formál arra, hogy mi is elhigyjük azt, amit a kormányprogrammban és a miniszteri beszédekben hallunk, akkor méltóztassék ezt az abuzust megszüntetni. Végtelenül örülök, hogy itt van Preszly képviselőtársunk is, aki Pest vármegye főispánja volt, aki talán még mindig rendelkezik annyi befolyással Pest vármegye törvényhatóságában, hogy figyelmeztesse vagy az utódját, vagy az illetékeseket arra, hogy ezzel a gyakorlattal hagyjanak fel. Ez még Farkas Bélának sem állott jól Csongrád vármegyében, legkevésbbé áll jól az ország vezető vármegyéjének. A szakszervezeteket szokás ismeretelnül és tájékozatlanul támadni és bántani, pedig a szakszervezetek, a munkásszervezetek szociális és kulturális tevékenységét ismerni kellene ahhoz, hogy e felett bírálatot mondjanak. A szakszervezetek hatalmas kulturális és szociális tevékenységet fejtettek ki a mellett, hogy védelmezték a munkásságot -a kapitalizmus túlmenő kizsákmányolása ellen. Méltóztassék csak néhány számot meghallgatni. Amikor Magyarországon még senki sem gondolt arra, hogy a munkanélküliséggel foglalkozni kell, akkor a magyar szociáldemokrata szakszervezetek, — csak néhány számot mondok, mert hiszen nincs idő, hogy a messze múltra visszamenjek — 1914-től kezdve, amely gazdaságilag szintén depressziós esztendő volt, 774.348 aranykorona munkanélkülisegélyt fizettek ki, ugyanígy minden további esztendőben. Ez az összeg 1919-ben — akkor már papírkoronákban — 4.759,967.000 koronára, 1924-ben — külön-külön minden esztendőben, nem összevonva — 4.617,284.099 papírkoronára rúgott. A pengő bevezetése óta 1925ben a munkanélküliek segélyezésére fordított összeg 692.691 pengő volt, 1926-ban — csak kerek számokat mondok tovább — 658.000 pengő, 1927-ben 593.000 pengő, 1928-ban 726.000 pengő, 1929-ben 1,039.000 pengő, 1930-ban 1,166.000 pengő, 1931-ben 1,273.000 pengő. 1932-ben 765.000 aranypengőt fizettek ki azoknak a nyomorgó munkanélkülieknek, akik enélkül talán elvesztek volna, vagy nyomorba süllyedtek volna, vagy koldulni, vagy betörni mentek volna, vagy gyilkoltak volna, mert valamit csináltak volna a,z életösztön parancsára. Azt hiszem, hogy a számok ilyen ismerete után nem lehet jóhiszeműen ezeket a szervezeteket bántani, támadni és a maguk jogszerű működésében hátráltatni. (Br. vitéz Roszner István: A háborús municiós-sztrájk szintén szociális intézmény volt? Nem kaptunk töltényeket a frontra és ezrével pusztultak el emiatt az emberek!) A háborús municiós-sztrájk nem volt szociális tevékenység, de a katonai felügyelet^ alá^ helyezett gyárosok filléres órabére és kizsákmányolása, amely ellen ezzel védekeztek, szintén nena volt valami hazafias cselekedet. (Ügy van! Ügy vom! a szélsőbaloldalon. — Esztergályos János: Amíg mások véreztek '. ülése 1985 június 6-án, csütörtökön. odakünn! — Weltner Jakab: A hadügyminiszter rendeletét nem tartották be a gyárosok! — Malasits Géza: Tisza István bélyegezte meg az eljárásukat! — Nagy zaj a szélsőbaloldalon.) Annyira mentek a kizsákmányolásban, hogy éppen a, szakszervezetek fellépésére, azt hiszem, 1916-b an be kellett állítani a katonai panaszbizottságokat, amelyek azután hatalmi szóval próbálták visszaszorítani a kapitalizmus kizsákmányolását. (Br. vitéz Roszner István közbeszót) Elnök: Kérem Eoszner képviselő urat, ne izgassa a szónokot. (Derültség.) Propper Sándor: De menjünk tovább. Másirányú tevékenységet is kimutathatnak a szakszakszervezetek. A magyar ipar kifejlesztése, a magyar iparnak a mai, mondhatnám, felső fokra való fejlődése, ennek a folyamatnak kezdete egybeesik a szakszervezetek keletkezésével. Azelőtt nem volt iparosképzés, hanem ezeket az apró kis exisztenciákat, ezeket az apró kis magyar gyermekeket odaadták valamelyik mesterhez, aki 3—4 esztendeig kihasználta őket, kosarat cipeltetett, gyermeket dajkáltatott velük és azután kilökte őket az életbe. Nem volt célszerű, rendszeres iparostovábbképzés. A szakszervezetek voltak az elsők, amelyek szükségét látták annak, hogy a rendszeres továbbképzést magukévá tegyék és a gyakorlatba átültessék. A szakszervezetek működése, összekapcsolódása az ipartestületekkel és Gaul Károly igazgató korában a Technológiai Iparmúzeummal volt az a tényező, amely ezt a nagyszerű munkásgárdát kinevelte. Azok a kisiparosok, akik ma itt az országban élnek, s akiknek a kiválóságáról sokszor — és joggal — szoktak dicsérő szóval megemlékezni, mind keresztülmentek r a

; szakszervezeti nevelésen,, ott szerezték kultúrájukat és tudásukat. A magyar ipar fejlődéséhez tehát a magyar szakszervezetek saját erejükből és saját anyagi eszközeikkel a legnagyobb 'mértékben és elsősorban járultak hozzá. A magyar munkást szerte a világon szívesen látnák, ha nem volna mindenhol olyan szociális nyomorúság és ragaszkodás a munkahelyhez, mint amilyen nálunk is van. Hiszen a jobb konjunktúrában a művelt nyugati országok is tele voltak magyar ipari szakmunkásokkal. A magyar asztalosnak, a magyar kőművesnek, a magyar ácsnak, a magyar vasmunkásnak nem volt párja, úgy vették őket. mint a cukrot és szívesen foglalkoztatták. Ez mind annak a szakszervezeti nevelésnek eredménye, amelyet a ^ szakszervezetek működésük folyamán esztendőkön át kifejtettek. Én tehát arra kérem a miniszter urat, hogy addig is, amíg sor kerülhet arra, hogy végre egyszer az egyesülési és gyülekezési jogot kodifikáljuk, hogy legyen végre egyszer valami rendszer benne, hogy mindenki tudja ezen a téren kötelességeit és a jogait, — természetesen mindig ideértve az egyenlő elbánás elvének alkalmazását — addig is tessék gondoskodni arról, — végre a miniszter úr keménykezű ember, legalább is a beszéde után ítélve, mert a tetteit még nem láttuk — (Rajnios Ferenc: Amúgy is! — vitéz br. Roszner István: Majd meglátják!) hogy azok a járási kiskirályok megrendszabályoztassanak és kioktattassanak olyan irányban, hogy a XX. század második harmadában élünk, amikor a munkással mégsem lehet és szabad úgy elbánni, ahogy a cehrendszer korában elbántak vele. T. Képviselőház! Szólnom kell röviden — hiszen, sajnos, nincs sok időm gondolataim kifejtésére, — a rendőri cenzúráról, amely a mun-