Képviselőházi napló, 1935. II. kötet • 1935. május 27. - 1935. június 13.

Ülésnapok - 1935-21

16 Az országgyűlés képviselőházának főtblb őre, amint ő kifejezte inasát. Ismétleim azonban, tény az, hogy a legritkább esetekben folyamodnak oda panaszukkal, hanem mindig az igazságügyminiszterhez mennek. (Györki Imre: Sohasem folyamodtam oda!) Miért, azért, mert az igazságügyminiszter úrtól sokkal köny­nyebben és sokkal biztosabban lelhet ilyen pa­. naszokra orvoslást kapni. Ami a felügyelet kérdését illeti, ha már itt tartunk, megsürgetem a miniszter urat: mi van a bírói fegyelmi eljárásról szóló törvényjavas­lattal? (Lázár Andor igazságügyminiszter; Kö­videsen bizottság elé kerül!) Nagyon kívánatos­nak tartanám, hogy rövidesen bizottság elé és mielőbb a Ház elé kerüljön. En teljes nagyra­becsüléssel vagyok a bíróság működése iránt, de éppen a mai parlamenti tárgyalás alatt is hallottunk eseteket, amelyek kiabálnák a mi­niszter úr felügyeleti intézkedéseiért. Erre a felügyeleti intézkedésre és a [miniszter úr fel­ügyeleti jogkörének kiszélesítésére — gyakor­latiból mondhatom — nagy és islürgős szükség van. T.. Ház! Ennek a kérdésnek kapcsán rá kell mutatnom egy sajátságos jelenségre. Amikor a múlt parlamenti ciklusban a bírói fegyelmi eljárásról szóló törvényjavaslatot tárgyaltuk, a miniszter úr ellen csodálatos módon táma­dást indított egy sajtókonszern; igen előkelő nevek parafálták ezeket a .sajtóközleményeket és a miniszter úrral szemben a bírói függet­lenséget akarták védelmezni. En azonban azt hiszem, hogy ezek a támadások a bírói füg­getlenséget sok tekintetben a bírói felelőtlen­séggel tévesztették össze. Pedig ezt a két fo­galmat összetéveszteni nem szabad, mert a bí­rói függetlenség nagy értékünk, a bírói füg­getlenséghez ragaszkodnunk kell, azt meg kell őriznünk, de vigyáznunk kell arra, hogy a függetlenség fogalma ne csússzék át a fele­lőtlenség fogalmába. (Ügy van! Ügy van! jobbfelöl.) En, aki a szülői háznál tanultam meg a magyar bírót tisztelni, mondhatom, hogy ügy­védi praxisom alatt azt tapasztaltam, hogy bírói tévedések, bírói gesztusok sokszor rette­netes következményekkel járnak azokra az ér­dekelt felekre, akiknek a bírósággal dolguk van. és sehol a világon nem értelmezik a bí­rói függetlenség gondolatát annyira szélsősé­gesen, mint minálunk, nem csap át sehol sem a bírói függetlenség gondolata a felelőtlenség gondolatába, pedig, ismétlem, egy-egy bírói tévedés, egy-egy bírói mulasztás, egy-egy bí­rói hibázás — nem akarok tovább menni — rettenetes joghátrányokat, soha helyre nem hozható joghátrányokat okoz a feleknek. (Igaz! Ügy van!) Ha ebből indiilunk ki, ak­kor nekünk igenis támogatnunk kell azt a ja­vaslatot, amelyet az dgazságügyminiszter úr a múlt ciklusban beterjesztett és amelyet újból be fog terjeszteni, mert én bírói körökből ve­szem információmat, illetőleg onnan egészítem ki saját tapasztalataimat és mondhatom, hogy ennek a felügyeleti jogkörnek kiterjesztésére igenis nagy szükség van. Mindezzel azonban a világért sem akartam a magyar bíró hagyo­mányos jó hírnevének a legtávolabbról sem ártani, mert talán senki sincsen olyan megbe­csüléssel a magyar bírónak áldozatos mun­kája iránt, mint amilyen megbecsüléssel visel­tetem iránta én és azt hiszem, egész pártom, sőt talán elmondhatom nyugodt lélekkel, hogy az egész parlament is. (Ügy van! Ügy van!) Ugyanakkor azonban, amikor ezt elmon­dottam, szóvá kell tennem a bírák mai nyo­21. ülése 1935 május 27-én, hétfőn. morúságos helyzetét. En magam is azon a né­zeten vagyok, — ebben némileg egyetértek el­lenzéki képviselőtársaim felfogásával — hogy én valahogy nem szeretem, amikor az igaz­ságügyi tárcánál bizonyos megtakarításokkal büszkélkedünk. Hogy amikor kiváló minősí­tésű 50 éves bírák, de nem is 50 éves, hanem 55 éves bírák a legkitűnőbb minősítéssel a fizetés alsó fokozatában vannak és majdnem kétségbeesve, de legalább is reményüket telje­sen elvesztve várják a szebb jövőt, ugyanak­kor mi azzal dicsekedünk, hogy az igazság­ügyi tárcánál »megtakarításokat« tudtunk esz­közölni, én ezt nem tartom teljesen helyén­valónak. 40 éves, családos, hadviselt bírósági jegyzők, (Sulyok Dezső: Joggyakornokok!) joggyakornokok és bírósági jegyzők várják a kinevezést. Én ismerem az igazságügyminiszter úrnak ebben az ügyben elfoglalt álláspontját. A mi­niszter úr legutóbb egyszer magánbeszélgetés közben azt helyezte ezzel szembe, hogy: ott van­nak az angol bírák, akik elnyerik azt a bírói stallumot, avval nyugodtan ülnek és nem fog­nak előlépni. Egészen más az angol bírói szer­vezet és organizáció. Nálunk annak a bírónak egyedüli elismerése az, hogy előlép. Az a bíró, aki a mi bírói rendszerünk mellett nem tud előremenni, úgy érzi, hogy az ő munkáját nem becsülik meg; elveszti kedvét, elveszti ambí­cióját és kivész belőle minden kellék ahhoz, hogy valóban jó bíró legyen. Már pedig ne­künk, t. Ház. jó bírákra van szükségünk. A bírákkal kapcsolatban egészen röviden foglalkozni kívánok az ügyvédség helyzetével. Az ügyvédség helyzetét az igazságügyminisz­ter úr legalább is olyan jól ismeri, mint én, vagy talán még sokkal jobban. Helyeslem az Ő reformjainak irányvonalát, azt t. i., hogy bármilyen nyomorúságban vannak is az ügy­védek, még sem kizárólag ezen a nyomorúsá­gon akar segíteni, hanem a nyomorúságon ke­resztül magát az ügyvédséget, mint igazság­szolgáltatási tényezőt akarja megmenteni. (Helyeslés.) Én is azt kérem az igazságügy­miniszter úrtól, hogy amikor ügyvédi kérdé­sekkel és reformokkal foglalkozik, ne nézze azt a sok tisztes Öngyilkos ügyvédet, akik öreg fejjel az éhhalál elől a túlvilágra menekülnek, — nem bánom, ha nézi is — hanem nézze az igazságszolgáltatás érdekeit, már pedig az igazságszolgáltatás érdeke azt kívánja, hogy ne legyenek lezüllött ügyvédek, hanem az ügy­védi kart is emeljük fel a bírói karral együtt olyan nívóra, amely nívó garancia nekünk arra, hogy igazságszolgáltatási apparátusun­kat fenn tudjuk tartani azon a magaslaton, amelyen a múltban volt. Ami a reformokat illeti, ez nagyon nehéz kérdés. Magyarországon ma a legújabb meg­állapítás szerint hat és félezer ügyvéd és két­ezer ügyvédjelölt van és a szaporulat négy esztendő alatt, azt hiszem, 700 volt. Ha az ügy­védség ilyen arányban szaporodik, akkor való­ban a helyzet még rettenetesebbé válik. Meg­győződésem, hogy azt a munkát, amely ma az ügyvédségnek kínálkozik, tizedannyi ügyvéd­del el lehetne végezni, mint amennyi ma Ma­gyarországon van. A munkaalkalmakat viszont nem lehet tízszer ekkora mennyiségre szapo­rítani, hogy ezt az óriási létszámú ügyvédi kart el lehessen tartani. A reformnak tehát, sajnos, valami császármetszésnek kell lennie, mert különben az ügyvédi kar túlzsúfoltságát megoldani nem tudjuk. Az igazságügyminisz­ter úr figyelmét fel akarom hívni még bizo-

Next

/
Thumbnails
Contents