Képviselőházi napló, 1935. I. kötet • 1935. április 29. - 1935. május 25.

Ülésnapok - 1935-7

Az országgyűlés képviselőházának í adatokkal, amelyek ebben az új világiban reá várnak és éppen ezért súlyosan hiányoljuk, hogy az egyetemnek nincs olyan tanszéke, amely a szociológiával, a mai idők egyik leg­fontosabb tudományágával foglalkoznék és így ennek a kérdésnek a megismerése nem történik azzal a szükséges és elengedhetetlen gondoskodással, amelyre a mai időkben olyan szükség van és amelyet ma elmellőzni nem lehet. Az egyetemnek van egy szociális inté­zete, amely azonban egy csepp, egy apró víz­csepp a forró vaslapon. Ennek az intézetnek a költségvetését állandóan a felborulás veszélye fenyegeti, mert sohasem kapja meg azt a szükséges ellátást, amelyet joggal igényelhet­és még kevéslhibé kapja meg a lehetőségét a terjeszkedésre. Minden esztendő költségvetésé­ben szűkebbre és szűkebbre faragják az ellá : tását és ennek az intézetnek a kezelése is némi képet nyújt arról, hogy azt a kérdést, amely ­lyel foglalkozik, harmadik sortba helyezik az egyetemen. Igaz, hogy az egyetemek mindenütt a vilá­gon a konzervatívizmusnak a hajlékai, (Fel­kiáltások a jobboldalon és a középen: Hála Is­tennek!) de én úgy vélem, hogy vannak törté­nelmi pillanatok, amikor a tradíciók őrzése, a hagyományok maradéktalan ápolása nem a meglevő értékek megtartását jelenti, hanem az érvényesülni nem tudó társadalmi szükségletek robbanó erejének fokozását. (Ellenmondások a jobboldalon és a középen. — Gr, Pálffy-Daun József: A demagógia tanszéke! — Zaj.) Nekünk ezekben a padokban az a meggyőződésünk, hogy éppen ilyen történelmi pillanatot élünk. Fájdalmas jelenség, hogy az egyetem a ma szükséges és elengedhetetlen előrelépést nem ta­lálja még időszerűnek és e helyett türelmetlenül és makacsul elzárkózik és visszanyúl alapításá­nak rendi és latifundiumós idejébe. A profesz­szarok egyrésze napi politikával foglalkozik — nem én állapítom meg, hanem az Orvosszövet­ség vasárnapi kongresszusán az orvostudomá­nyok egy vezető és kimagasló alakja mondotta ezt — és ez a politikai exponáltság mindig a reakció oldalán történik. A legutóbbi napok eseménye volt például az is, hogy elutasítottak több magántanári ajánlást, olyanokét, akiket kitűnő professzorok a maguk tapasztalatai alapján arra érdemesnek találtak, egyedül és kizárólag azon az alapon, hogy származásuk nem volt az egyetem szellemének szempontjából kifogástalan. (Gr. Pálffy-Daun József: Nagyon helyes! — Buchinger Manó: Jelentkeznek a tanítványok! — Propper Sándor: Vakard meg a reformnemzedéket, kibújik a reakció! — vitéz Szalay László: Csak nyugodtan! Máshol már egyáltalán nem beszélhetnek! — Propper Sán­dor: De ronda szüzbeszéd az ilyen! — Esztergá­lyos János: Milyen nagy legény az úr! — vitéz Szalay László: Maguk hölgyeket küldenek tá­madásra! — Esztergályos János: Csak csende­sen fiú, csak csendesen! — Derültség. — Rassay Károly: Csak tessék pihen j-t vezényelni, mi­niszterelnök úr! — Zaj. — Elnök csenget.) T, képviselő úr, ezt a lemezt tíz esztendő alatt már > itt lejátszották és régi kén viselők ilyesmivel már nem jönnek elő. (Gr. Pálffy-Daun József: Most tettek jönnek! — Prooper Sándor: Ne fe­nyegessen! — Buchinger Manó: Hol vagyunk! — Rassay Károly: Miért haragszanak? — Zaj.) Elnök: Csendet kérek, képviselő urak! (Rassay Károly: Egyetemi javaslatot társrya­lunk, ilyenkor nem szoktunk haragudni! Nincs okunk haragudni! — Friedrich István: El is fogadja, meg is szavazza, mégis haragszik! — '. ülése 1935 május 7-én, kedden. 59 Propper Sándor: Azt hiszi, hogy kocsmában van! Azt hiszi, hogy csapszékben Vaíi!— Zaj.) Kéthly Anna: Eá kell térnem most már a javaslatnak arra a részére, amely a jubiláló egyetemnek juttatott adományokkal foglalko­zik. (Rassay Károly: Erre mit lehet közbe­szólni?) A kormány igen egyszerűen oldja meg ezt a kérdést telekkönyvi átírásokkal,! vagyis az egyetemnek ajándékozza azt, aminek az egyetem lényegileg eddig is birtokában volt. Ez ezután most már forma szerint is az egye­temé lesz és ezzel bizonyítja a kormány azt, hogy szíve az valóban van, amikor a zsebébe nem kell nyúlni. Az indokolás megállapítja, hogy mai le­romlott' gazdasági helyzetünkben és a mai vi­szonyok között lehetséges adományokat tudja csak az egyetem számára juttatni. Ezt az in­dokolást magam is hajlandó vagyok maga­mévá tenni akkor, ha nem látok más oldalon bőkezűséget. Az az évi 15.000 pengő, amelyről éppen tegnap szavaztunk, sokkal nagyobb tőke kamatának felel meg, mint amennyit a bizott­1 sági tárgyaláson kértek a miniszter úrtól, azt tudniillik, hogy az ünnep alkalmából vert 50.000 darab 2 pengős érmét a kormány bo­csássa az egyetem birtokába. Az adományokkal kapcsolatban meg kell emlékeznünk a felállítandó klinikai tüdőbeteg­pavillonról is és a plénumban kérünk meg­nyugtatást arra vonatkozólag, hogy ez a pa­villon nem marad írott malaszt. Ez a kívánsá­gunk nem alapnélküli, mert emlékezünk a kor­mányzói jubileum alkalmából törvénybe ikta­tott ajándékokra, melyeket még ina is hiába reklamál az ország népe. Azt hiszem, a tekin­télytiszteletnek nem nagy emelésére szolgál az, ha már körülbelül fél évtizede hiába várunK ennek a törvénynek végrehajtására. (Friedrich István: Ha az mind megvolna, amit mi tör­vénybe iktattunk 15 év alatt, paradicsom volna itt!) A tüdőbaj kutatásának kérdése any­nyira élet-halál kérdése ennek az egész ország­nak, hogy úgy véljük, jubileumi alkalom nél­kül is már rég meg kellett volna oldani ezt a tervet. De ha már besorozták a tüdőbeteg-kli­nikát a jubileumi ajándékok közé, akkor ennek legalább legyen meg az az előnye, hogy gyor­san és minél előbb elkészüljön. A klinikák dologi kiadására is külön fel kell hívnunk az egyetem jubileuma alkalmából a kormányzat bőkezűségét, mert a klinikák mai leromlása valóban a tanulás és kiképzés rová­sára megy, már pedig ebben a kérdésben párt­különbség nélkül egyetértünk, hogy tudniillik a klinikai orvosképzésünknek mai színvonalon­tartása, illetőleg a színvonal emelése az egész ország becsületbeli kérdése. Beszélnem kell a diákjóléti intézmények kiszélesítésével kapcsolatban a, szegény tanu­lók részére juttatott ajándékokról és ezt sem kifogásolhatja senki közülünk. TTjfoól fel kell azonban hívnunk ebből az alkalomból a kor­, mány figyelmét arra, hogy jubileum nélkül is gondoljon a szakmára készülő, vagy a nyomo­rúság mifltt szakmai elhelyezkedéshez egyálta­lán nem jutó munkás-fiatalságra. Egy-egy ta­noncötthon felállítása annyi utánjárással, annyi nehézséggel jár, a főváros költségveté­sébe felvett ilyen tételek jóváhagyása anyi akadályba ütközik, hogy kötelességünk a gon­doskodásra legjobban rászorult eme rétegnek kérdését is felvetnünk a kormány előtt azzal kapcsolatban, hogy a diploma megszerzésére készülő fiatalság számára ilyen jóléti intéz­ményeket kívánnak létesíteni.

Next

/
Thumbnails
Contents