Képviselőházi napló, 1935. I. kötet • 1935. április 29. - 1935. május 25.

Ülésnapok - 1935-16

Az országgyűlés képviselőházának gyökeres megoldása, ha a gazda ismét inten­ziven, belterjes módon gazdálkodik, minél több munkást alkalmaz és azokat minél tisztessége­sebben fizeti. Tessék elhinni, t. Ház, — külön­ben Önök bizonyára épp olyan jól tudják, mint én — hogy már a gazdavédelmi rendelet életbe­léptetése óta is látszik 'bizonyos fellendülés eb­ben a tekintetben. Igen sok helyen a gazdák kezdtek már intenzíven gazdálkodni, több mun­kást foglalkoztam. Mivel aránylag mérsékelt kamatfizetést kellett teljesíteniök. maradt pén­zük a gazdasági üzem továbbvitelére is. A ihelyes földteherrendezéssel kapcsolatos a földhöz jutottak ügyének elintézése. (Hall­juk! Halljuk! a közéven.) Azt mindannyian tudjuk, hogy a legutóbbi földbirtokreform sem­miképpen sem vált be. Az intenciók helyesekés nemesek voltak, ellenben azóta nagyot válto­zott a világ, és akkor nem látták előre a bekö­vetkezett szörnyű gazdasági dekonjunktúrát. Ennélfogva most tulajdonképpen az a helyzet, hogy azok a szerencsétlen emberek, akiket fé­lig-meddig jutalmazni akartak és földhöz jut­tattak, ma sokkal nehezebb helyzetben van­nak, mint akkor lettek volna, ha azt a földet szabad forgalomban vették volna. Ha figye­lemmel kísérjük a juttatott földek árait és a szabadforgalomban vásárolt földek áraihoz ha­sonlítjuk, megállapíthatjuk, hogy van olyan gazda, aki kétszeres vagy háromszoros áron kapta a földet ahhoz képest, amennyit azért ma szabadforgalomban kellene fizetnie. Termé­szetes, hogy így a járadékot fizetni nem tudja. Végeredményben az is egy tarthatatlan állapot, hogy mivel az a szegény ember látja, hogy úgy sem tudja megfizetni azt, amit köve­telnek tőle, inkább nem fizet semmit. Minden­esetre jelentős könnyítés a használati díj fize­tése, de egyrészt ez is magas, másrészt pedig az az ember azt szeretné, hogy magáénak te­kinthesse azt a földet, hogy törleszthessen és bevárhassa azt az időt, amikor végre minden korlátozás nélkül azi ő tulajdonába kerül. En tehát azt mondom. — amit, azt hiszem, tegnap már előttem iis többen mondottak — hogy addig nekünk nem szabad a telepítéshez hozzáfognunk, amíg ezeknek a kérdését el nem intéztük, mert nem lehet ugyanakkor egyrészt kiteleoíteni, másrészt betelepíteni. (Mózes Sán­dor: Nagyon sokan éheznek ;a falun!) Ezt a kérdést is igen isürgősen meg kell tehát ol­dani. Engedjék meg, hogy most áttérjek az adó­zás kérdésére. A pénzügyminiszter úr expozé­jában azt mondotta (olvassa): »Az adó- és ille­tékrendszer tekintetében kijelentem, hogy át­tekinthetőbbé, egyszerűbbé és a teherviselő képességhez arányosabban símulóvá fogjuk azt tenni«. Nincs okunk abban kételkedni, hogy azt, amit a pénzügyminiszter úr bejelentett, a lehetőség határain belül igyekezni is fog meg­valósítani. (Szabó József: Húsz év óta minden pénzügyminiszter ígérte ugyanezt!) En min­denekelőtt leszögezem, hogy türelmetlenül vá­rom azt az eredményt, amelyet a most meg­indult mezőgazdasági statisztikai felvétel fog elénk tárni, mert hiszen a régi adatok a mező­gazdaság jövedelmezőségéről és a földbirtok és az állatállomány értékéről ma már nem helytállók- Ha mindenütt igazán pontosan fel­veszik az adatokat, meg fogják látni a sta­tisztikusok, hogy az egyes birtokkategóriák ingóberendezésének milyen óriási mértékben csökkent az értéke, mennyivel kevesebb szá­mos állat esik egy hold földre, mint régebben, 16. ülése 1935 május 21-én, kedden. '265 ennek is mennyivel kevesebb az értéke, és mennyivel hiányosabb a gazdasági eszköz- és gazdasági gépfelszerelés. Ezen az alapon kell azután igazságos adórendszert életbeléptetni és elviselhetőbbé tenni a. terheket a gazdák szá­mára, A földmívelési tárca költségvetésében egy érdekes adatot olvastam. Megállapították, hogy , 1930 óta Magyarország állatállományának ér­téke 1350 millió pengőről 678 millió pengőre süllyedt. Az állatállomány értéke tehát a felére csökkent. Képtelenség, hogy még ma is, amikor ennyire lecsökkent a vagyonérték és a jövede­lem, azon adóalapok után vessék ki az adót, amelyeket akkor állapítottak meg, amikor a leg­jövedelmezőbb volt a mezőgazdaság, amikor a legmagasabb volt a föld, az állatállomány ára­(Mózes Sándor: 60 pengőért árverezik most is a tehenet adó fejében!) Eddig csak általánosságban foglalkoztam röviden a mezőgazdaság kérdésével. Most mél­tóztassanak megengedni, hogy egy szerencsét­len vidéknek, a Tiszántúlnak a kérdésére tér­jek át. (Halljuk! Halljuk! a jobboldalon.) Bár az a felfogásom, hogy a törvényhozónak min­dig az ország egyetemes érdékeit kell szem előtt tartania és nem szabad lokálpatriótának lennie, mégis most, amikor feltárni igyekszem ennek az évszázadok óta sorsüldözött vidéknek a bajait, úgy érzem, hogy az ország egyete­mes érdekében beszélek, mert <esY sok évtize­des igazságtalanságot akarok ezzel jóvátenni. Nem térek most vissza a múltra, nem fejtege­tem azt, hogy még a háború előtti évtizedek­ben is milyen megkülönböztetetten mostoha el­bánásban részesült a Tiszántúl, méltóztassanak azonban megengedni, hogy egészen röviden csak a legújabb eseményekről szólják. A ro­mán megszállás következtében a Tiszántúl tel­jesen kipusztult, és a gazdáknak pótolniuk kellett azt, amit az oláhok elraboltak. A baj itt az volt, hogy ez a pótlás túlgyorsan, túl­nagy ütemben történt. De el kell ismerni, hogy ezt az ütemet innen felülről diktálták. A ma­radian gondolkodó gazdát kipellengérezték és \ azt mondották, hogy traktorokkal kell dolgozni, műtrágyát kell használni, nemes tenyészálla­tokat kell az istállóba beállítani, építkezni kell stb. (Mózes Sándor: Tyúkfarmokat kell létesí­teni!) Es minthogy akkor tálcán hozták a pénzt es j senki sem tudta, hogy mi lesz ennek a kon­junktúrának vége, a gazdák nyakló nélkül men­tek bele ebbe a költekezésbe. És mi történt? Be­ruházásokat eszközöltek a Dunántúl is, de még a íháború előtt és a háború éveiben, és az ezekbe befektetett felvett tőkéket amortizálni ; tudtak. De a Tiszántúl erre már nem volt idő, egyrészt azért, mert hirtelen bekövetkezett a de­konjunktúra, másrészt azért, mert egyik ka­tasztrofális esztendő a másikat követte. {Ügy • van! Ügy van! a jobboldalon.) 1925 óta két igen súlyos aszálykáros évünk volt, volt egy fagykáros évünk, egy évben pedig a rozsdakár : okozott nagy pusztításokat. Kilenc esztendő alatt négy olyan esztendő volt, amikor alig ter­mett valami. Az idén nagy vidékek voltak, ahol csak 1—1*5 mázsás búza termett holdan­ként. Elhiszem, hogy azok az intézkedések, ame­lyeket a kormány a gazdavédelem terén orszá­gos viszonylatban tett, igen sok helyen bevál­nak, de elhiheti a kormány, hogy a Tiszántúlon mindezeknek az intézkedéseknek elegendő ha­tásuk nincs.

Next

/
Thumbnails
Contents