Képviselőházi napló, 1935. I. kötet • 1935. április 29. - 1935. május 25.

Ülésnapok - 1935-9

100 Az országgyűlés képviselőházának 9 pontokat, az egyetemes magyar érdekek szempontjának síkjára emelkedtek fel és ennek szemszögéből bírálták ezt a kultúrjavaslatot. Minden kultúrjavaslat, minden tanügyi javaslat a magyar ifjúság javaslata is és mivel többé-kevésbbé minden kultúrjavaslatnál — így ennél is — a magyar ifjúság sorsáról van szó, ezért a magyar jövőnek javáról is van szó ilyenkor, így a jelen esetben is. Én végighallgattam majdnem az összes felszólalókat és ha kiveszem a felszólalók elgondolásait, amelyeket felszólalásaik során kifejezésre juttattak, azt látom, hogy ez a vita túlemelkedett a javaslat szűk keretein, valósággal a kultuszköltségvetés vitájává bővült. Ha kiveszem az egyes felszólalásokból azt, ami egyéni és amit más felszólaló nem mondott el és összefűzöm ezeket a gondolatokat, akkor egész kultuszminiszteri expozét kapok, úgy, hogy a miniszter úrnak ezen az alapon igen könnyű dolga lesz a költségvetési vita során, mert hiszen a Ház szinte egyöntetű állásfoglalása előre megszabta azt az utat, amelyen a tanügyi politikának a jövőben haladnia kell. Én nem akarok erre az útra tévedni, szorosan magához a javaslathoz akarom tartani a magam felszólalását. A javaslatot egyik felszólaló képviselőtársam szerette volna racionalizálási javaslatnak elkeresztelni. Minden tisztelet és becsülés az én t. képviselőtársamnak, de én az «izmus»-okat nem szeretem. A racionalizálás tulajdonképpen annyit mondana, mint az észszerűség. A javaslat tényleg az észszerűséget viszi bele a tanügyi igazgatásba, de semmiféle «izmus» nem szokott valami különösen jó dolog lenni, maradjunk hát mi csak a magyar kifejezésnél és hagyjuk meg a javaslatnak a tanügyi igazgatás reformjáról szóló címet. A javaslat főbb elgondolásai a következők: Először is egy régi tendenciát, egy régi kívánságot valósít meg, amikor egységessé teszi a tanügyi igazgatást. Eddig a múltban akárhányszor azt tapasztaltuk, hogy tanügyi intézményeink nem egymás mellett haladtak, hanem akárhányszor keresztezték egymás útját. Sokszor kicsiségekből, de legtöbbször nemes versengésből egyik a másiknak a feladatát akarta megoldani. Ez a helyzet végre megszűnt. A másik elgondolás, amelyet ez a vita is nagyon élesen kihangsúlyozott az, hogy a javaslat kidomborítja a nevelés szükségességét. Én örömmel hallottam az elhangzott felszólalásokból, — a túloldalról is — hogy mindenki egyetért abban, hogy igenis az iskolának nemcsak tanítás a feladata, hanem a nevelés is. Mert az elmúlt század egyik végzetes tévedése éppen az volt, hogy az emberi szellemet csiszolta, azt gondolta, hogy akkor teszi boldoggá a világot, ha a tudást szaporítja és elbagatellizálta, elmellőzte a jellem kiképzését, elfelejtve azt, hogy az okosabb ember nem mindig a jobb ember is. Jobb világot, t. Ház, csak nemesebb, jellemesebb és jobb emberek fognak hozni! T. Ház! Ha mi új magyar típusról beszélünk, amely nem téveszti szem elől történelmi hivatását és nemzeti célkitűzéseinket, de amely nem szalad délibábok után, hanem végre a realitások alapjára tér, akkor ezt tisztán és kizárólag egy egységes nevelés útján lehet biztosítani. Ennek az egységnek, az egységes nevelésnek alapfeltétele a tanügyi közigazgatás egységesítése. A nevelés kérdésével kapcsolatosan ki kell térnem Malasits t. képviselőtársam felszólalásának egyik passzusára, amelyben a hitvallásos ülése 1935 május 9-én, csütörtökön, iskolák ellen nyilatkozott meg. A javaslat — nagyon helyesen — elismeri az egyházaknak isteni és történelmi jogát a neveléshez és a tanításhoz. Aki jobb embertípust kíván, az egyik felszólalt képviselőtársam ezenkívül még hozzátette, hogy ő gerincesebb és keményebb embertípust szeretne, de aki e mellett a valláserkölcsi nevelést mellőzni kívánja, ellentmond önmagának. Hivatkozhatnék itt pszichológiai és erkölcsi motívumokra is, de én csak a közelmúlt tapasztalására hivatkozom. Akár nézem a spanyol eseményeket, akár nézem az osztrák eseményeket, akár nézem a német eseményeket, akár az orosz földre téved a tekintetem, a gerinces és ellenálló embert, aki a földi kisistenekkel szemben is fel meri emelni a homlokát, mindig a vallásos emberek körében találtam meg. Ezek adták konfesszorainkat és mártírjainkat, míg a hitetlen ember, éppen azért, mert legerősebb támasza, az örökkévalóságba vetett hit hiányzik belőle, ilyenkor összeroppan, vagy megadja magát. Nagyon helyesen mondotta a miniszter úr, — azt hiszem, a múlt költségvetési vita alkalmával — hogy nincs rossz iskola, legfeljebb rossz tanító van. (Mózes Sándor: Ezt nem lehet állítani!) De lehet állítani, mert a rossz tanító rosszá teheti az iskolát. (Báró Berg Miksa: Talán a felügyelet rossz!) Berg képviselőtársam a következő mondatomat maga mondotta el, tudniillik itt kapcsolódom bele a javaslatnak az iskolafelügyeletről szóló rendelkezésébe. Ha én jobb tanügyet akarok, ha én jobb népi kultúrát akarok, ha én egy jobb és tanultabb magyar embertípust akarok kinevelni, akkor igenis, ennek az alapja a tanár- és tanítóképzés, a tanár- és tanítóképzésnek pedig nem lehet megállania akkor, amikor a tanárnak és a tanítónak a diplomát a kezébe adom, mert hiszen ellenőrizni kell azt a tanárt és tanítót, vájjon tovább tanul-e, mert különben elfelejti azt is, amit tudott. E nélkül nlsim lehel lépést tartani az élettel, hiszen minden fejlődik, tehát a tanügyi, nevelési problémák és rendszerek is fejlődnek, mint minden emberi dolog. A tanárt és a tanítót is ellenőriznünk kell tehát. Ne méltóztassék megütközni azon, ha múlt politikánkat Nabukodonozor szobrához hasonlítom, amelyről a Biblia azt mondja, hogy a feje aranyból volt, a teste ezüstből és vasból, a lábai ellenben agyagból. Azt mondhatnám, hogy nálunk sok tekintetben vág ez a hasonlat, bár az elmúlt évtized során sok történt az agyaglábaknak vaslábakra való kicserélésére, tudniillik igen sok történt népi oktatásunk kifejlesztése körül, de — hogy úgy fejezzem ki magam — a néplélek kulturális színvonala még mindig nem áll arányban a magyar intelligencia kultúrfölény ével. Pedig, t. Ház, egy nemzet kultúrájának az alapja a tömegek kultúrája. (Ügy van! jobb felől.) Ha tehát én a nemzeti kultúra fejlődéséről és fejlesztéséről beszélek, akkor elsősorban a népi kultúra emelését kell követelnem, ezt kell biztosítanom, csak azután rakhatom fel a kulturális földszintet és emeletet. Nálunk talán az emeleteket illetőleg több történt, mint kellett volna, mert több egyetemet építettünk, emeltünk, mint kellett volna, amivel nem állott arányban a népi kultúránkat fejlesztő intézményeinknek, a népiskoláknak fejlesztése és azok színvonalának emelése. Távol áll tőlem, hogy bármi módon sérteni akarnám a múltban tapasztalt ellenőrzést, (Egy hang a jobboldalon: Nem igen volt!) Nem is tehették, mert nem volt ellátmány, mert amikor az ellátmány annyira se rúg, hogy egy tan-