Képviselőházi napló, 1931. XXIV. kötet • 1934. október 23. - 1935. március 05.

Ülésnapok - 1931-305

252 Az országgyűlés képviselőházának 305, rébe tartoznék, nagyobb megértéssel találkoznánk ennek megváltoztatására irányuló törekvéseink és nem hinném, hogy csak megígérné ezeknek megváltoztatását, hanem egész biztosan meg is tenné. (Zaj. — Kállay Miklós földmívelésügyi miniszter: Egyszer már leszállítottam a fuvart, méltóztatnak emlékezni!) Ne vegye rossz néven az igen t. miniszter úr, ha őt a további leszállításban való közreműködésre egyenesen felkérem. Egyik képviselőtársam a törvényjavaslat kritikája során szóbahozta az állami omninotencia kitágítását és ezzel kapcsolatban meglepetésemre az Országos Erdőgazdasági szaktanácsot említette. Sajnálom, hogy ez a képviselőtársam nincs itt — fájdalom, nagyon gyakran megtörténik, hogy ha a képviselő urak elmondják beszédjüket, tovább nem érdeklődnek a tárgy iránt és így nincs módomban felvilágosítani arról, hogy éppen az érdekeltségek kívánsága és kérése volt az, hogy legyen egy tárgyilagos, az állami szerveken kívülálló, szakemberekből álló testület, az Or* szagos Erdőgazdasági Szaktanács, amelynek szakvéleményét a miniszter meghallgatni köteles és amelynek a szakvéleménye nemcsak egyes magánemberek érdekét reprezentálja, hanem nagyon gyakran a miniszter úrnak is segítségére van olyan esetekben, amikor politikai nyomással, vagy akármilyen más okból olyasvalamit akarnak tőle kicsikarni, ami meggyőződésével ellenkezik. Sajnálattal kell megállapítanom ezzel a kérdéssel kapcsolatban, hogy a javaslatban nem talált meghallgatásra az érdekeltségeknek az a kívánsága, hogy olyan kérdéseket, amelyekben a miniszter és az erdőbirtokosság szöges ellentétben áll egymással, a közigazgatási bíróság, vagy valamilyen hozzá hasondó intézmény döntsön el. Sajnos,, az igazságügyminisztérium állásfoglalásán hiúsult meg ennek a kérdésnek ilyen módon való elintézése. Éppen ezért az erdőgazdasági érdekeltségek megelégednek azzal, hogy a 237. § hatálya, amely az erdőgazdasági szaktanács e meghallgatását írja elő bizonyos kérdésekben, kibővíttetik ezekre az esetekre. Erre a kérdésre majd a részletes vitánál leszek bátor visszatérni. Legyen szabad egészen röviden válaszolnom még néhány megjegyzésre, amely eddig a vita során elhangzott; elsősorban széjjelboncolom a jelentkező két irányzatot, amelyek közül az egyik az állami beavatkozás minden módját visszautasítja, a másik pedig az erdők közérdekű voltát annyira kiemeli, hogy egyenesen a kisajátításig jut el. Az első irányzatra vonatkozólag méltóztassék megengedni, hogy elmondjam azt a véleményemet,, hogy ha a, közgazdasági helyzet, a pénzügyi viszonyok olyan fényessé változhatnának egyik napról a másikra, hogy az erdőtulajdonosokat abba a helyzetbe hozhatnák, hogy az erdők erőszakosabb igénybevételéről szó nem lehetne, akkor talán indokolt volna ez az elgondolás, minthogy azonban ez az előfeltétel nincs meg, erről ma beszélni nem lehet és ezt helyesnek tartani nem lehet. A másik szélsőséget Esztergályos t. képviselőtársam említette fel; ő ugyanis a törvényjavaslatot azért kifogásolta, mert nincsen meg benne a kisajátítás intézménye. Esztergályos t. képviselőtársam nincs itt és ezért nagyon sajnálom, hogy nem válaszolhatok a, megjegyzéseire szemtől-szembe, de minthogy jelen vannak más urak, akik ugyanahhoz a párthoz ülése 193 A november 27-én, kedden. tartoznak s akik — azt hiszem — ebben a kérdésben meglehetősen azonosítják magukat az ő elgondolásával, legyen szabad éppen az ő néhány megjegyzésére reflektálnom. Nem fogom őt követni abban a kijelentésében, amelyet többek közt tett, hogy t. i. az erdő nem magántulajdon, az erdő nem az erdőtulajdonosé. Ez az én szempontomból olyan szélsőséges álláspon, hogy köztünk e tekintetben közös plattformot találni nem lehet, vagy nehéz lenne. Szintúgy abban az elgondolásában sem tudom követni, hogy — ez nem speciálisan az erdőtörvénytervezet kapcsán, hanem általános gyakorlatnak mondható — a szociáldemokrata-párt részéről elhangzó kritikáknál azok mindent a munkás szempontjából ítélnek meg. Ez a törvény éppen úgy nem a munkás vagyoni ügyeit van hivatva elintézni, mint az erdőtulajdonosokét sem, hanem egy tiszta szakkérdésnek szakszerű elintézését kell tartalmaznia. Esztergályos t. képviselőtársam kritikájának is a munkáskérdés volt a központjában, amit szociáldemokrata képviselőtársaim igen gyakran hangoztatnak. Ezzel a felfogással szemben én nem akarok vitába bocsátkozni. mert akkor nagyon eltérnék a tárgytól, hanem nagyon melegen ajánlom, hogy tessék elolvasni Otto Spengler »Die Jahre der Entscheidung« című munkájának első részét, amelyben éppen erre a kérdésre vonatkozólag nagyon szakszerű és nagyon érdekes megjegyzéseket olvashatnak. Ha tehát vitatkozni akarnak ennek az álláspontnak helyessége, vagy nem helyessége fölött, kérem, intézzék azt el Otto Spenglerrel. Esztergályos képviselőtársam egy esetből kifolyólag, amelyet felemlített, azt a következtetést vonta le és azt állapította meg, hogy elsősorban az erdőmunkást kiuzsorázzaaz erdőbirtokos és hogy ebben elől jár az állam; ő ugyanis állami erdőbirtokról vett adatokat sorolt fel. Nem fogom követni Vay t. képviselőtársamnak azt a gyakorlatát, hogy afelett vitatkozik, vájjon ez a kijelentése Esztergályos képviselő úrnak, vagy pedig az a bizonyos adat, amit mondott, helyes-e, vagy nem. Nagyon nobilis gesztusnak tartom, hogy a képviselőtársam ezer pengőt ajánlott fel arra az esetre, ha neki nincs igaza és azt hiszem — ezt csak egy eszmefuttatás keretében jegyzem meg —, hogy ha már ilyen nobilis gesztussal ezer pengőt felajánlott a munkanélküliek részére, nem fogja annak az ezer pengőnek kifizetését attól függővé tenni, hogy tényleg igaza van-e, vagy nem. Esztergályos t. képviselőtársam azonban óriási tájékozatlanságról tett tanúbizonyságot akkor, amikor ezeket az adatokat elmondotta. Az az erdei munka, amelyre hivatkozott, egy körülbelül 30—35 esztendős akácerdőben folyik, melyet kitermelnek, még pedig irtással. Jrtásos gazdálkodásnál a munka többnyire részért szokott történni, mert a munkás jobban szereti ezt és így jobban jön ki. Hogy e munka során mennyit kereshet a munkás, e tekintetben, mint minden akkordmunkánál, akár részért, akár pénzért dolgoznak, határt csak felfelé lehet megállapítani. Az emberi munka véges és bizonyos munkán túl senki sem tud dolgozni. Lefelé azonban, hogy mi az a minimum, amennyit egy ember de facto dolgozik, határt megállapítani nem lehet, mert nagyon jól tudjuk, hogy nincsen olyan munkás, aki olyan keveset dolgoznék, hogy nem lehetne olyant találni, aki még kevesebbet dolgozik. (Farkas 1 István: De a technikai haladástól is függ!)