Képviselőházi napló, 1931. XXIV. kötet • 1934. október 23. - 1935. március 05.

Ülésnapok - 1931-313

476 Az országgyűlés képviselőházának 313. ülése 193% december 18-án, kedden tán, hogy akik utánunk következnek — mert fájdalom, nem miránk, hanem őrájuk vár a feladat, hogy a trianoni igazságtalanságot jóvátegyék — (Jánossy Gábor: Miránk vár! Miránk vár! Erre a nemzedékre vár!) T. képviselőtársam, ne méltóztassanak zengzetes szavakkal ezt a kérdést úgy bolygatni, mintha én neim azt isizeretnémi, ha már megvolna. (Jánossy Gábor: En nem bolygatom, a képviselő úr bolygatja!) De mikor az ember, fájdalom, a tényeket látja, képtelen elgondolni azt, hogy máról holnapra egy megtévedt világ megváltozzék. De arra kell törekedni, hogy az a nemzedék, amely meg fogja érni, hogy ezek a jogtalanságok jóvátehetők lesznek, fel legyen készülve arra, hogy ezt tudással, erkölcsösséggel, értelemmel el is tudja érni s ehhez kell az, hogy a családi nevelés és konzerválás olyan legyen, amely 'megbecsüli :a hitvest és felneveli tisztességgel a gyermeket. (Ügy van! Ügy van!) Nem is régen lefolyt egy per, amely felzaklatta mindenkinek az egész idegrendszerét. Egy gyermek meggyilkolta az anyját. (Jánossy Gábor: Az újságok meg kiteregették nap-nap után hasábokban! Ez is hiba!) Elnök: Csendet kérek, képviselő urak. (Meskó Zoltán: Beszélek én majd róla, nyugodt lehet!) Gál Jenő: Ma nem óhajtok ezekben a kérdésekben oldalági fejtegetésekbe bocsátkozni, (Helyeslés.) megmaradok e téma mellett és ezt következetesen, tisztességes tudásom szerint óhajtom tárgyalni. (Halljuk! Halljuk!) Azt mondom, hogy ez az eset és ezt analizáljuk. Most ne az, újságokra gondoljon, t. képviselőtársam, hanem arra, ahogyan ez a maga mezítelenségébein és borzalmas«ágában megtörtént, hogy a szülőanyját meggyilkolta egy gyermek; nem valami vadvirág és nem valami bozót, hanem egy kultúrában^ felnevelt családban, magas értelmiségű pozíciót betöltő családban fordult ez elő. Nézzük meg, hogyan éltek a szülők (Ügy van! balfelől.) és ott megtaláljuk a forrását annak, hogy a gyermek nem látta maga előtt azt, amit egy békés szülői magyar otthonnak meg kell mutatnia. (Ügy van! Ügy van!) Hogy egy külföldi példát is mutassak, a »Magyarország« december 14-i számában olvastam egy esetet, amely még inkább megerősítette bennem azt a meggyőződést, hogy menynyire kell valamit tenni fokozottabb mértékben a család védelmére. Frankfurt am Main-ban történt az eset. Ha szabad, néhány sort felolvasok belőle, mert hallatlanul érdekes. (Halljuk! Halljuk! — Olvassa): »A Hőfeld-családban már régóta a Hamupipőke szerepét játszotta a házaspár fiatalabbik, 14^ éves kislánya. Az apa, az anya és a 16 éves nővér egyformán gyűlölték a szerencsétlen gyermeket. Alig szóltak hozzá s minden ürügyet felhasználtak, hogy üssék és mindenféleképpen kínozzák.« A kislány egyszer elkésett hazulról, akkor megkorbácsolták és azt tanácsolta neki az apa, hogy legyen öngyilkos. Addig magyarázta, hogy az öngyilkosság nem fáj, ha beugrik a Majnába, mert ott szívszélhűdést kap és elveszti az eszméletét, míg a szülők rábeszélése annyira hatott, hogy a gyermek apjával kiment a Majna folyóhoz. A szerencsétlen kislány beugrott a Majnába, de mégis feltámadt benne az életkedv és kiúszott a folyóból. Órákig eszméletlenül feküdt, így találtak rá és bevitték a menhelybe. Itt kiderült az eset s a szülőket és a 16 éves nővért azonnal letartóztatták. Az apa a leánygyermekét arra beszélte rá, hogy váljon meg az élettől! Hol lehetett azelőtt ilyesmit elképzelni és hogyan lehet az, hogy a társadalom nem zúgolódik hangosabban és nem veszi észre, hogy a sok züllés és a sok pusztulás mind-mind a társadalom mozdulatlanságának szörnyűséges következménye? Higyjék el, hogy aki mélyebben kutatja az okokat és történelmi mozzanatokat keres, az látja hogy igenis történtek tragédiák, amelyek nem maradtak meg a család keretén belül, egész nemzeteket ráztak meg, amikor eszközül dobtak oda valakit olyan célok elérésére, amelyek a család tisztességes felfogását meghaladják. Merem mondani, hogy az a dekadencia, amely előállott akkor, amikor Európát megrázta a népek felkelésének vágya, egy demokratikus, nagyszerű megmozdulás, megmérgezte a családi politikának módszerét a nagy- és kiscsaládban egyaránt. Merem mondani — és sok támasztékom van rá —, hogy ha például Metternich nem kényszeríti Mária Lujzát Napóleonhoz, a világnak az a szörnyűséges vívódása, amelynek utórezgései érezhetők, soha, de soha nem következik be. Messze vezetne, hogy ezt most kimutassam, de tény az, hogy igen nagy tragédiák keletkeztek abból, hogy a szív jogát elkonfiskálták és a családi élet megmérgezésének felhasználásával a politika szolgálatába oktrojálták. Ennek se szeri, se száma. Mi pedig itt állunk, temérdek vitát provokálunk, egymásnak szemére hányjuk ezt meg azt, kinevezünk sorsdöntő problémának olyasmit, ami nélkül el lehetne vezetni ezt a nemzetet a jobb megértés útjára. Az orvos, aki a lázt akarja gyógyítani és nem keresi a kórokozó bacillust, elnyomhatja a lázt, de nem gyógyíthatja meg a beteget; az a politikus és az az államférfi, aki csak a tüneteket nyomja el, nem gyógyíthatja meg a nemzetet. Meg kell keresni az ősokot, a baj eredendő forrását. Állítom, váltig állítom, hogy csak a családnak a megmentése, a családnak a becsülése, a családnak ebből az. áradatból való kimentése és arra a piedesztálra való helyezése, amely mindenkire nézve egyformán kötelező, menthet meg bennünket abból a kataklizmából, amelybe kerültünk. (Ügy van!) Nem hallgathatom el, hogy Magyarországon és Olaszországban két magyar ember küzd a család megmentéséért, büntetőjogi alapon való védelmeért. Az egyik: Németh Péter törvényszéki tanácselnök, aki temérdek tanulmányt írt erről, és nagy sikereket aratott külföldi kongresszusokon, amikor erről a témáról előadást tartott. A másik is magyar ember: az olasz semmítőszéknek, az ottani Curiának hermelines nagy bírája, Halász Zoltán, aki nagyszerűen ír, dolgozik azért, hogy az új generációk védelmezésére szükséges intézkedéseket minél szélesebb alapokra fektessék. Azt mondhatnám, hogy minden téren így van. A magyar kultúrfölény, amelyet annyiszor lobogtatunk zászlónkon, csakugyan igaz; nem szűkölködik a magyarság tehetségekben, mert akár idehaza, akár kint nézzük a kiváló tehetségeinket, akiknek forrása a nemzeti lét megbecsülése és átmentése, azt tapasztaljuk, hogy ezek mind különbek vagy legalább is olyanok, mint M külföldi irodalom idevonatkozó jelenségei. Fel kell, hogy említ«em — bizonyára kénviselőtársaim is olvasták, bár talán vannak, akiknek figyelmét elkerülte — a világ egyik legnagyobb íróját, gondolkodóját, az ártatlanságnak egyik legnagyobb védelmezőjét, aki nem élt ebben a szomorú korban, amelyben Trianon született. Voltaire-ről beszélek, akinek világjelentőségét soha senki kétségbe nem vonta, az