Képviselőházi napló, 1931. XXIV. kötet • 1934. október 23. - 1935. március 05.

Ülésnapok - 1931-305

Az országgyűlés képviselőházának 305. illetőleg most 221. &-a, amely a természetvédelemmel kapcsolatos kisajátításokról szól. Nem értek és nem érthetek egyet sem a bizottsági jelentéssel, sem azzal, amit ebben a tekintetben az igen t. előadó úr mondott, nem azért, mintha elvileg az ő megállapodása nem volna helyes, hogy tudniillik -a kártérítést a tulajdonoson keresztül kapja meg a harmadik személy és csak a tulajdonosnak van joga kártérítést követelni. Nem ebben van közöttünk az eltérés, ez természetesen általánosságban helyes elv, de a jelen esetben nem fedi az öszszes lehetőségeket, illetőleg azokat az eseteket, amelyek a gyakorlati életben — tartok tőle — fel fognak merülni. Mert mi történik abban az esetben, ha például a tulajdonos már érvényesítette kártérítési igényét és kapott' is egy bizonyos kártérítést» — remélem, nem a Lebosz. útján, mert akkor nagyon rosszul járt — és fellép egy harmadik személy, aki esetleg nem is állott vele jogviszonyban és tőle, a tulajdonostól kártérítést követel, — és esetleg meg is ítélik neki — akkor, amikor viszont a tulajdonosnak az állammal szemben fennállott és érvényesített kártérítési igénye már le van zárva. Ez egy más kadencia. Mert ne méltóztassék mindig a. Balatonra, a Badacsonyra és a bazaltra gondolni. En természetesen elsősorban arra gondolok, ahol képviselő vagyok, de méltóztassanak gondolni akár a bauxitra, akár a mangánra; annak további feldolgozása során abban az üzemben érdekelve lehetnek olya,nok, akik abszolúte nem földtulajdonosok, vele semmiféle jogviszonyban nem állnak és mégis igen nagy kárt szenvedhetnek, ha az illető üzemet tájvédelmi szempontból a minisztérium beszünteti, illetőleg megvonja tőle a,z engedélyt. Általában véve nem szabad megfeledkezni arról, hogy itt évtizedes, 30—40 éves üzemekről is lehet szó és szó lehet községekről, amelyek adóalapjának felét, sőt 60%-át is éppen ezeknek az üzemeknek adóalapja teszi ki. Lehetnek községek, sőt vannak is, amelyek nagy kölcsönöket vettek fel, hogy iskolákat építsenek a bányászgyermekek taníttatására, községek, amelyekben munkásházak épültek, szintén valószínűleg kölcsönpénzből. Mindezt máról-holnapra onnan eliminálni nem olyan könnyű, nem is szólva azokról a munkaalkalmakról, amelyeket pótolni egyáltalában nem lehet. Én tehát disztingválnék a között, hogy az illető üzem újonnan létesült-e vagy régi és igen sürgősnek tartanám elsősorban az olyan természeti szépségű hegyeket mentesíteni, — mint például a Somlót és a Saeit Györgyhegyet — amelyeken ezek i sebhelyek még egyáltalában nem mutatkoznak és ahol ez az intézkedés ilyen jogos magánérdekek és kereseti érdekek sérelme nélkül szépen megvalósítható. Nagy köszönettel veszem a t. egyesített bizottságnak azt a szövegét, amelyet a 223. §-ba iktatott be és amely kötelességévé teszi a miniszternek, hogy a lakosság kereseti és megélhetési viszonyait is mérlegelje, mielőtt a kisajátítást elrendeli. Mert az kétségtelen, hogy a táj szépségének megítélése egyéni esztétikai felfogásoknak van alárendelve es a szerint módosul és lehet esetleg egy kubista művész, akinek a kockára faragott Sághegy majd nagyon fog tetszeni és azt fogja természeti szépségnek elkeresztelni. Viszont, azt hiszem, hogy a különféle tájesztétikusok igazat fognak nekem adni abban, hogy bizony megiUése 1934 november 27-én, kedden. 261 törtenhetik, hogy nemcsak egyes üzemek, hanem, mondjuk a munkanélküliség és a nyomor is némelykor zavarólag hathatnak nemcsak a táj szépségére, hanem az ország egyéb értékeire is és ezt az utóbbi szempontot a mai igen nehéz gazdasági helyzetben figyelmébe ajánlom különösen a t. kormánynak, amely kétségtelenül igen nagy plain pouvoir-t kap ebben a javaslatban. De ha már itt tartok, hogy az indokolással polemizálok, kénytelen vagyok még egy második megjegyzést is tenni az indokolásra, még pedig a 86. oldalon levő második bekezdésére, ahol az indokolás igen szépen és helyesen — aláírom — megdicséri a tudományos és társadalmi egyesületeket, azoknak természetvédelmi tevékenységét és így folytatja (olvassa): »Különösen említésreméltó e tekintetben a Magyar Tudományos Akadémia, amely a »Természetvédelem és a természeti emlékek« könyvének közrebocsátásával az ügynek — vagyis a természetvédelemnek — rendkívül nagy szolgálatot tett.« Igen t. Ház! Teljesen távol áll tőlem, hogy az Akadémiának akár tudományos,, akár egyéb érdemeit a legkevésbbé is le akarjam kicsinyelni, teljesen tudatában vagyok azonban annak, hogy a bányászat általános jelenségeit, amelyek néha talán természetvédelmi szempontból kifogás alá eshetnek, nem szabad, nem lehet az Akadémia rovására írni, sőt ellenkezőleg. Azt hiszem, t. képviselőtársaim, igazat fognak azonban adni nekem abban is, hogy viszont az általános bányászati eredmények némelykor nem egészen akadémikus értékűek és elismerem, hogy az egyik nagy dunántúli bányavállalat jelentős anyagi áldozatokat hozott a tekintetben, hogy egy távvezeték egy szép fasort tönkre ne tegyen. Ezt teljesen elismerem és köszönettel nyugtatom itt, mert magam is természetbarátnak szeretném magam feltüntetni. De, t. Ház, az indokolás itt megemlíti ezt a művet, a legnagyobb csodálkozással felvilágosítást volnék bátor kérni, hogy miiért méltóztattak azonban elhallgatni a szerző nevét? Hiszen ezt a könyvet nem a Tudományos Akadémia egyik névtelen jegyzője írta, hanem annak egy köztiszteletben, mondhatom, nemzetközi tiszteletben álló tagja, és ez a könyv az itteni prospektus szerint 300 oldal terjedelmű, 110 melléklettel. Nem látom itt egy betűvel sem azt, hogy az igen t. Akadémia adta volna ki ezt a művet. Jutalmazta, nagyon helyesen, bár csak minden jutalom ilyen helyre jönne, de hogy az Akadémia adta volna ki, azt nem látom sehol sem és még kevésbbé értem, hogy itt az indokolásban, ahol idézik a könyvet, ahol azt mondják, hogy ez a könyv, ez a mű az ügynek rendkívül nagy szolgálatot tett, elhallgatják a szerző nevét. Ez érdekes. Hiszen, t. Ház, én nem vagyok elfogult ebben a kérdésben a legtávolabbról r sem, teljesen magamévá teszem azt, amit például Bethlen István gróf mondott a »Magyar Szemle« vacsoráján az egyéni kultusz túltengése ellen, teljesen aláírom; teljesen aláírom azt is, amit például Szekfü Gyula ír a könyvében a nepbarokk-ról, teljesen igaza van neki: de már engedelmet kérek, azt hiszem, egy kissémeszsze megy az indokolás, amikor egyszerűen elhallgatja a szerző nevét és a neobarokk hivalkodó cifrálkodása helyett egyszerre csak ya

: lami ókeresztény aszkézissel a föld alá, kvázi a katakombákba süllyeszti a szerző nevét, (Felkiáltások a baloldalon: Halljuk a szerző