Képviselőházi napló, 1931. XXIII. kötet • 1934. május 17. - 1934. június 26.

Ülésnapok - 1931-280

90 Az országgyűlés képviselőházának , országnak legalább egy részét visszaszereznünk. (Farkas Elemér: Ez így volt!) Ez a horvátság annak ellenére, hogy kis számú, megérdemli, hogy szeretettel és gondoskodással forduljon felé nemcsak a tősgyökeres magyarság, hanem a magyar nemzet és a magyar állam is. (Farkas Elemér: Nagyon helyes, hogy végre valaki ezt megmondja!) Nem volna méltó a magyar nemzet méltóságához, gyönyörű ezeréves történelméhez, ahhoz az előkelőséghez, amely a mai fajtánk nak sajátsága, ha mi kisebbségeinket számok szerint mérnénk, és ha abba a hibába esnénk, amelybe beleestek a különböző 67-es kormányok, amikor a nagyon erősen szervezett és külföldről erősen támogatott románságnak különös előjogokat adtak más kisebbségekkel szemben. Például ugyanazokat a jogokat, ugyanazokat az intézményeket, - amelyeket a románoknak megadtak, sem a felvidéki tótságnak, sem a ruténségnek nem adtak meg. Azt állítom, hogy teljesen függetlenül attól a nyomástól, amely esetleg a külföldről bizonyos kisebbségeinkkel szemben megnyilvánul és függetlenül az egyes kisebbségek számától, meg kell adnunk ezeknek a kisebbségeknek azt, amit kívánnak a magyar nemzeti állam kereteiben. Tudomásom szerint a Magyarországtól szíve ellenére elszakadt 40.000 horvát Ausztriában kapott egy kultúregyesületet, kapott különböző iskolákat, tanítóképzőt, szóval megkapta azt, amit kívánt. Azt hiszem, nagyon kivánatos és üdvös volna, ha az igen t. miniszter úr kultúrpolitikájának és kisebbségi politikájának teljessége kedvéért érintkezést keresne ezzel az elhagyott horvát kisebbséggel és egy olyan fehér lapot adna nekik, amelyet hűségük és becsületességük meg is érdemel. Megérdemlik legalább is azt, hogy nekik is legyen egy kultúregyesületük, amelyben nópiségük, külön népi kultúrájuk, egyéniségük és nyelvük ápolását megtalálhatják. (Helyeslés.) Örömmel hallottam a Ház minden oldaláról, hogy milyen melegséggel állott ki minden párt szónoka a magyar tanítóság mellett. Engem a magyar tanítósághoz az a meggondolás és az a tudat is fűz, hogy a magyar középosztálynak alig van olyan rétege, alig van olyan foglalkozási ága, mely a tősgyökeres magyar néphez olyan közel volna, mint a tanítóság, nemcsak hivatásánál fogva, hanem vérségileg is. Amint járom az országot és érintkezem velak, megállapíthatom, hogy ez a tanítóság igazán iskolai képzettségét felülhaladó nagy intelligenciáról és helyes, nyugodt világnézetről tesz tanúbizonyságot. (Az elnöki széket Bessenyey Zénó foglalja el.) Ebben a tanítóságban rendkívüli értékek vannak. Most nemrégiben beszéltem Baranya vármegyében egyszerű tanítóemberekkel, s nem akarok nagyot mondani és talán nem túlzok, amikor azt mondom, hogy ezeknek az egyszerű tanítóknak egyikét-másikát helyébe lehetne állítani némely egyetemi professzornak is. Ami pedig az ő magyarságukat illeti, (Farkas Elemér: Ott nincs baj!) ami az ő népszeretetüket illeti, (Farkas Elemér: Ott sincs baj!) merem mondani, hogy a magyar középosztálynak nincs rétege, amely annyira mellé állana mindig — és tömegével, nem egyenként — a magyar szenvedő paraszt mellé, mint a tanítóság-, niegérdemli tehát, hogy különös szeretettel és gondoskodással forduljunk felé. (Helyeslés.) 80. ülése 193U május 18-án, pénteken. Meg kell mondjam, hogy nem értek egyet a miniszter úrnak ama kijelentésével, hogy a tanítóság mindig kedvence volt a magyar államnak. Ellenkezőleg, a mi tanítóinkat egész ben véve elhanyagolták. Ennek az elhanyagoltságnak egyik jele páldául az is, hogy százszámra, talán ezerszámra vannak túlzsúfolt iskolák. Egy-egy tanítóra milyen mérhetetlen feladatot rónak: a tengersok gyerek nevelésével nem tudnak igazán megbirkózni, de be kell számolniok az eredményről. Ez is mutatja az elhanyagoltságukat. És hogy a miniszter úr csak most gondol erre, amikor elődei száz- és százmilliókat szórtak haszontalan célokra és nem gondoskodtak arról, hogy megszüntessék azt a szörnyűséget, amelyről Heckenberger képviselőtársam és mások is beszéltek, hogy a felekezeti tanítók járandóságát még mindig 21 pengős búzával számítják, ez is azt mutatja, hogy a magyar államnak milyen kedvence volt a tanítóság? Még most is megtörténik, hogy nem kapják meg idejében a fizetésüket, nem azért, mintha az a nép nem akarná megadni, hanem mert nem tudja a maga egyházai számára beszállítani a fizetésszerű járandóságokat. Különben is voltak vidékek, ahol esztendőkön keresztül ocsú termett és nem búza, és annak a szegény tanítónak a nép nem is hozhatott mást, mint ocsút. Igen t. miniszter úr, ez nem bizonyíték a mellett, hogy a tanítóság kedvence lett volna a magyar államnak. (Hóman Bálint vallás- és közoktatásügyi miniszter: Szeptember 1-étől megkapja a járandóságát!) A miniszter úr most próbál gondoskodni erről, de sajnos, ő sem mondta meg határozottan és világosan, hogy ezt az anomáliát, amely igazán szégyene a magyar államnak és egyáltalában minden kulturáltamnak szégyene volna, nanagyon gyorsan és határozottan el akarja tüntetni. (Egy hang a baloldalon: Államosítás!) A túlságos államosításnak. Őszintén megmondom, nem vagyok a barátja, és abban sem értek egyet a miniszter úrral, hogy ha most különös támogatásban részesülne a tanítóság a gazdasági vis majorra való tekintettel, ez útja volna az államosításnak. Mert igenis, hangsúlyoznunk kell, hogy egy országban, ahol az agrárolló nyílása akkora, mint sehol Európában, ahol az ipari árak és a mezőgazdasági árak között ilyen szédületes különbség van, itt egy gazdasági vis majorral állunk szemben, és ezt a vis majort legalábbis olyan tényezőkkel szemben, mint a magyar tanítóság, akiktől a magyar nép, a magyar nemzet nevelése függ elsősorban, pótolja valamiképpen a miniszter úr. (Hóman Bálint vallás- és közoktatásügyi miniszter: Megkapják a fizetésüket!) A fizetést igen, de 21 pengőben számítják a búzát. (Hóman Bálint vallás- és közoktatásügyi miniszter: Majd revideáljuk!) Képtelen és lehetetlen dolog, hogy akkor, amikor 6 pengő - a búza ára, 21 pengőben számítják az ő természetbeni járandóságaikat. Ez lehetetlen állapot. Azt örömmel hallom, hogy az igen t. miniszter úr a túlzsúfolt iskolákon segíteni akar úgy, hogy tanerőket állít oda. Csak arra szeretném kérni az igen t. miniszter urat, hogy most, amikor a túlzsúfoltságon segíteni akar, necsak az állami iskolákon, hanem az egyházi iskolákon is segítsen, de nem úgy, hogy most mái* ezek az egyházak — amelyek ma egyszerűen, nincsenek ebben a helyzetben, legalább is azok a protestáns egyházak, amelyeknek körében én sokat megfordulok — még több tanítót állítsanak be. A miniszter úrnak tehát tessék gon-