Képviselőházi napló, 1931. XXIII. kötet • 1934. május 17. - 1934. június 26.

Ülésnapok - 1931-280

86 Az országgyűlés képviselőházának % amely mozaikdarab — hogy Széchenyi István kifejezésével éljek — nagyon »csúnyácska«, deamely mégis olyan fontos része nemzeti kultúránk képének, hogy a nélkül ez nemcsak nem teljes, hanem még féligkésznek sem mondható. Es a »csúnyácska« mozaikdarab a magyar művészet. Valamikor jobban csillogott és ragyogott nálunk, mint a tudományok fénye; ma azonban egy kis poros darab, amelyet a nem kívánatos és a legkevésbbé sem művészi patina egészen elhomályosított. Nagy és nehéz munka lesz ennek kicsiszolása, hogy újra visszakapja régi fényét, de azért mégis bizom benne, mert legalább a portörlőt látom már működni. A^költségvetés címeinek összeállításánál és sorbaállításánál azt látom, hogy eltérően az előzőktől, a művészeti célok támogatásának címét a 23. helyről a 3. helyre hozták. Ne méltóztassanak azt hinni, hogy én ezt az előléptetést nem veszem komolyan. A legőszintébben érzett örömömnek adok kifejezést, amikor a miniszter úrnak ezért a rangemelésért köszönetemet fejezem ki. Azt olvasom ki ebből a gesztusból, hogy a miniszter úr tökéletesen osztja azt a felfogást, hogy a tudomány mellett a művészet teljesen egyenrangú fél, (Dési Géza: TTgy van! Igaza van!) és megérezte még azt is, hogy a tudománynál még érzékenyebb, ritkább és finomabb kultúrtényező. (Dési Géza: Helyes! Ügy van!) Hogy az anyagiakban ez a gesztus nem tudott úgy érvényesülni, ezt a magam részéről is csak a legőszintébben sajnálhatom. Mindenesetre megnyugvást kelt bennem az a tény, hogy ha már ezt a dotációt nem lehetett emelnie, azt nem is csökkentette. Nagyon erős közelharcra mutat ez az eredmény és szerencse, hogy az ő súlyos egyénisége fölénybe tudott kerülni a pénzügyminiszter úrral szemben, akinek ezúttal szintén hálás köszönetemet fejezem ki ezért a gesztusért. Mert nem hálátlanokra, vagy érdemtelenekre fogják ezt a kis pénzt fordítani. Hogy milyen érdemeket szerzett a pártolásra a magyar képzőművészet, erre vonatkozólag emlékezetükbe idézem újból — nem restellem az ismétlést — amit már AndaháziKasnya Béla t. képviselőtársam is felemlített, azt a tényt, hogy amikor a körülöttünk elkészült vasgyűrűt sehogy sem tudtuk keresztültörni, a magyar művészet igenis meg tudta találni az utat kifelé és megjelent 1923-ban Monzában, 1924-ben Velencében és Bécsiben, 1925ben Milánóban, Berlinben és Londonban, hogy dicsőséget szerezzen ennek a nemzetnek, kétségbe nem vonható alkotásaival. Es ezek nem efemer értékű eredmények, (Andaházi-Kasnya Béla: Nem bizony!) amelyek 2—3 nap múlva elvesztik aktualitásukat, mert ezek hívták fel a kultúremberiség figyelmét a háború után először erre a nemzetre és vétették észre először azt a fájdalmas igazságtalanságot, amely 'bennünket ért. Ez a nemes propaganda később már könynyebiben folytatódott és folyamatban van ma is, de sajnos a pénzügyi o&ok miatt egyre ritkábban és egyre kisebb mértékben tud megismétlődni. Pedig a nehezen megszerzett kapcsolatot nem szabad elsorvadni hagyni, mert bizonyítani tudjuk vele művészeti kultúránk magas fokát a külföldön, a látogatások viszonzásával pedig nyugati értékeket kapunk. Es ha ezek gyengébbek, mint ahogy elő is fordult már, úgy az önbizalmat mindenesetre fokozni fogják. Ha pedig az értékvonaluk magasabb 0. ülése 19

SU május 18-án, pénteken, és valami újabbat jelent, akkor azon inspirálódva magyarrá fogjuk tudni tenni azt. Azt hiszem, nem tévedek, amikor azt állítom, sőt biztosra is veszem, hogy a miniszter úr a művészeti tanács megalkotásánál ezeket a célokat tartotta szem előtt. Keltse életre minél előbb ezt a szervezetet és adjon neki erőt, csak arra kérem ismételten, hogy hagyja ott abban a művészeket cselekedni, hogy ne ismétlődhessenek meg azok a múltbeli esetek, amikor az irányítók hozták haza a legértékesebb erkölcsi elismeréseket, nem pedig azok, akik az elismerést az ő magas művészi munkájukkal méltóan maguknak kívánhatták volna. (Ügy van! Ügy van!) De nem akarom a mostani örvendetes és jó hangulatot rekriminációkkal zavarni, pedig talán volna rá a múltból elegendő példám, inkább sok szerencsét kívánok a miniszter úrnak egy másik elgondolásához, amelyet már a múlt évben és az idén is megvalósított, a nemzeti képzőművészeti kiállítások rendezésével. Kétségtelenül nagy sikereket arattak ezek a kiállítások, különösen a múlt évi sikerült. Az idei talán inkább csak a rendezésben — azt hiszem Andaházi-Kasnya igen t. képviselőtársam igazat fog nekem adni — mutat némi elhibázottságot és éppen ezért Petrovácz Gyula igen t. képviselőtársammal ellentétben azt állítom, hogy a közös nevezőre való hozás nagyon szellemes és célszerű matematikai művelet, de a művészetek előbbrevitele szempontjából semmiesetre sem mondható kívánatosnak. A kiállítások rendezésének gondolatával párhuzamosan futott egy másik gondolat, amelyet Andaházi-Kasnya képviselőtársam éppen csak érintett és ez a művészbéke megteremtésének gondolata volt. Akkor is bátor voltam megemlíteni, ma is megismétlem, hogy á miniszter úr erre ne helyezzen nagy súlyt. Mint társadalmi jelenség, ez a béke igen szép lehet, aminthogy nagyon csúf jelenség a veszekedés. Hogy ez a veszekedés mennyire el tud fajulni egyébként, — most nem művészi vonatkozásokban értem ezt — arra egy jellemző esetet mondhatok. Az utolsó nagy magyar művészi megmozdulás pionírjai — a nagybányai mesterek még élő reprezentánsai — sokak részéről még ma is megbízhatatlanoknak és forradalmároknak vannak beállítva, akkor, amikor ez a gyönyörű iskola ma már — sajnos — csak a műtörténelem lapjain szerepel. (Ügy van! Ügy van! a középen.) Az ilyen jelenségekkel ellentétben azonban, a művészet fejlődésének a szempontjából, a tiszta elvekért folytatott harc, — amint nagyon helyesen méltóztatott megjegyezni — ha még olyan hangos, erős vagy a formátlanságig is elkeseredett, csak tisztító tűz lehet. (Andaházi-Kasnya Béla: XJgy van!) Ezt inkább hagyni kell és nem megakadályozni, mert az új és szép művészeti irányok soha sem tudtak harc és halottak nélkül megszületni. (Andaházi-Kasnya Béla: Ügy van! Nem is volt, nem is lesz ez másképpen!) Ezen a téren a gyér tudás, a gyenge tehetség és a reakció görcsösebben védi a nehezen kikönyökölt pozíciókat, mint bármely más területen. (Ügy van! Úgy van! a középen és a baloldalon.) és csodálatos módon olyan virulenciával tud szaporodni, hogy komolyan kell félteni ezektől a magyar képzőművészet sorsát. Ezért hagyjuk csak őket szabadon birkózni. (Ügy van! Úgy van! a középen.) El fogják ők végezni a dolgukat egymás között nagyon jól és egészen bizonyos, hogy ebből a harcból az az irány fog győzelmesen kikerülni, amely a nemzet