Képviselőházi napló, 1931. XXIII. kötet • 1934. május 17. - 1934. június 26.

Ülésnapok - 1931-289

482 Az országgyűlés képviselőházának 289, helyzetük van azoknak, akik már kezdettől fogva bizalmatlansággal tekintettek ezen a té- | ren a jövőbe,, mert úgy látták, hogy az egész, j dolog betegen indult, betegnek látszik és ebből érdemleges és komoly eredmény nem fog származni. Méltóztassék azonban figyelembevenni azt, hogy amikor a kormány azt állítja, hogy a helyzet jó, — a miniszterelnök is így nyilatkozik s pénzügyminiszterünk is így nyilatkozik — akkor mi szükség van arra, hogy még fenntartsunk .ilyen rendkívüli intézkedéseket. Mi szükség van erre akkor, amikor a legutóbbi időben bebizonyosodott, hogy ez a Ház — és pedig nemcsak a Ház többségi pártja, hanem a Ház baloldala is — a kormány munkájának útjába még annyi akadályt sem gördít, amennyi talán arra volna elég, hogy elhamarkodott és sokszor nem kellően megfontolt előterjesztések, az akármilyen formában jelentkező jogalkotási láz tünetei káros hatással ne járjanak. Amikor ezt látjuk, akkor, azt hiszem, felesleges hosszasan indokolni, hogy ezzel a javaslattal szemben állástfoglalunk. Ezen nem változtat az sem, hogy az előadó úr nagy védőbeszédet mondott a javaslat mellett, jogi szempontból visszamenve Verbőczyre és hogy általában véve a jogásznak a viszonyokhoz való nagyon sokszor kétségtelenül gyors alkalmazkodásával tulajdonképpen az új jogi mentalitáshoz alkalmazkodott, mert én azt állítom, hogy ez az az új mentalitás, amelyet ma nemcsak az ügyvédeknél, — akiknek elgondolása a jog szempontjából talán mégsem annyira merev, mint amennyire merevnek kell lennie a bíróságnak — hanëm a bíróságoknál is látunk. Világszerte látjuk, hogy a bíróságok máról holnapra alkalmazkodnak az új elgondoláshoz és továbbműködnek, úgy ahogy szoktak, legfeljebb élő joggá teszik azt, ami élő joggá csak akkor válik, ha a bíróságok alkalmazzák. Hiszen nagyon sokszor nem is annyira az a fontos, hogy mi van a statútumokban, hanem, amint ezt mindenütt láthatjuk, az a fontos, hogy a bíróságok alkalmazzák. Hiába van statútum, ha a bíróságok nem alkalmazzák. Nem nehezményezem azt, ami világszerte általánosságban tapasztalható, hogy a bíróságok is olyan könnyen alkalmazkodnak, de ha ez így van, akkor kétségtelen, hogy az ügyvédi elgondolás jobban menthető, mint a bírói elgondolás. Mindnyájan ismerjük azt a híres mondást, hogy ha a diktatúrák akarnak valamit, azt először megcsinálják, s azután még mindig találnak jogászt, aki a megtett intézkedést védi. Ez talán lehet előnye, lehet tragikuma a jogászoknak, lehet talán a dialektika művészetének tökéletessége, azt hiszem azonban, hogy ez a felfogás végeredményben nem számol a mélyebben fekvő problémákkal. Mert hiszen méltóztassanak elhinni, itt elsősorban nem arról van szó, hogy megkönnyítsük a kormány működését, vagy hogy a parlament megkönnyítse a saját működését. Mert hiszen éppen ez az egész javaslat legszomorúbb része, hogy a parlament nem veszi tudomásul azt, hogy akkor, amikor a képviselők az ország megtévesztett közvéleménye által ideküldetnek, semmiesetre sem azért küldetnek ide, hogy ilyen kevés munkát fejtsenek ki, mint amilyen kevés munkát ez a Képviselőház is kifejt. (Magyar Pál: Önmaguk mondjanak le a munka jogáról és kötelességéről!) , ülése, 1934. június hó ,6-án, szerdán. A Képviselőház szempontjából abban sem latok bizonyos felmentést, hogy akkor, amikor egy ilyen komoly javaslatot tárgyalunk, a miniszterelnök úr, akié tulajdonképpen ez a javaslat, nincs itt. Azt hiszem, hogy a mélyen t. kormányzat a múltból legalább azt a következményt vonhatta volna le, hogy ilyen nóvumokra nincs szükség. Bár elismerem, megszoktuk azt, — hiszen a többség megvan — hogy a parlament nagyobb ellenállást ne tanúsítson és én ezt csak a parlament komolysága szempontjából nehezményezem. Annakidején, amikor arról volt szó, hogy a Képviselőház üléseit délután tartsa, az egyik fő argumentum az volt, hogy ezáltal módot nyújtsunk arra, hogy mégis a parlament a nyilvánossággal egy kicsit nagyobb kapcsolatot szerezzen. (Itassay Károly: A miniszterelnök úr itt lehetne!) A miniszterekkel szemben való regardból ez a házszabálymódosítás keresztülment és azt hiszem, joggal várhattuk vobm azt, hogy ez az indok a gyakorlatban is érvényesüljön. Ha ugyanis statisztikát készítenénk arról, hogy mikor volt több miniszter a Házban, a multban-e a nappali ülések idején, amikor még rendesebb parlamenti élet volt, vagy pedig most, amióta bevezették a délutáni üléseket, azt hiszem, ebből a statisztikából megállapíthatnánk azt, hogy az igen t. miniszter urak és a kormánypárt tagjai sokkal több időt töltöttek a Házban akkor, amikor a Ház délelőtt ülésezett, rçiint most, amikor a Ház a kormány kívánsága előtt déferait és üléseit a délutáni órákra helyezte át. (Itassay Károly: Senkinek sem, az uraknak sem kellett a délutáni ülés! Az jellemzi legjobban ezt a Házat, hogy még ebben sem tudott önálló lenni!) Azt hiszem, hogy ennek a Háznak és az egész magyar közéletnek egyik legnagyobb baja az, hogy ebben a Házban nincs elég önállóság. (Rassay Károly: A gerinc a legfontosabb!) Nem akartam a Házzal szemben ezt a kifejezést használni, mert hiszen azt mondhatták volna, hogy egy jogi személynek gerince nem lehet. (Rassay Károly: Akadt már olyan jogi személy is!) Mindenesetre azt látom, hogy itt nincs annyi önállóság és szabadság, de ha meg is van, nem jelentkezik, mint amennyi a norma1 lis, egészséges parlamenti élet megvalósulásához szükséges. Igaz, hogy általában alá -lelhet írni talán azt a nagy igazságot, hogy minden országnak olyan kormánya van, mint amilyet megérdemel és olyan parlamentje, aminőt megérdemel. Ennek a mondásnak második részét azonban csak bizonyos restrinkcióval lehet Magyarországra alkalmazni, mert ez az ország abban a tekintetben, hogy milyen parlamentje legyen, nem eléggé szabad, nem tud olyan szabadon megnyilatkozni, mint amilyen szabad megnyilvánulásra szüksége van, mert a mi választási rendszerünk egy meglehetősen speciális rendszer, hogy ne mondjak más ítéletet felette. (Rassay Károly: Majd jön az új elektorválasztás. Mindenesetre azonban ezt az összeült Képviselőházat nem tekinthetjük az ország igazi közvéleménye megnyilvánulásának. Hogy abnormis időket élünk, annak jele az, hogy ma már egészen komolyan, nemcsak mint lázkép, vagy pedig fantázia, szerepel az az elgondolás, amiről itt már nagyon tág körökben beszélnek, hogy az új eljárás szerint elektorokkal fogják választatni a képviselőket. Nem akarom idő előtt ezt a kérdést szóvátenni, de kijelentem, hogy ez beteges mentalitás; ab-