Képviselőházi napló, 1931. XXIII. kötet • 1934. május 17. - 1934. június 26.

Ülésnapok - 1931-287

418 Az országgyűlés képviselőházának 287. ülése 1934. évi június hó U-én, hétfon. ben egyetértek, a javaslatot általánosságban, a részletes tárgyalás alapjául elfogadom. (Helyeslés és taps a jobboldalon.) Elnök: Szólásra következik? Patacsi Dénes jegyző: Rassay Károly! Rassay Károly: T. Ház! Egy héttel ezelőtt arról beszéltem, hogy milyen nehéz az ellenzéki szerepet betölteni. Teljes mértékben átérzem e törvényjavaslat tárgyalásánál ennek a megállapításnak igazságát, hiszen valamennyien, bármelyik oldalról is szólaljunk fel, megegyezünk abban a természetes konklúzióban, hogy a kémkedést, mint bűncselekményt, erkölcsi szempontból a legmegvetendőbb cselekménynek tekintjük. (Ügy van! Ügy van! a szélsőbaloldalon.) Mint jogász és mint a törvényhozás tagja azonban még sem egyszerűsíthetem le a kérdést annyira, hogy mivel a kémkedés egy ilyen erkölcsileg súlyosan elítélendő veszedelmes bűncselekmény, egyszerűen érdektelenséget jelentsek ki a jogi garanciák tekintetében. Ezeket mindig figyelembe kell venni, ha egy bűncselekményt és a megtorlás eszközeit állapítjuk meg, különösen ha a megtorlás eszközei közé a halálbüntetést is felvesszük. (Ügy van! Ügy van! a szélsőbaloldalon.) Beszéltek t. képviselőtársaim arról, hogy a kémkedési esetek elszaporodtak. Különféle okokat hoztak fel ennek a jelenségnek megmagyarázására. Gazdasági okokat, a háborús pszichózist és így tovább. Azt hiszem, a kémkedési esetek elszaporodásának van egy természetes oka. A mi határaink megszaporodtak olyan államok felé, (Úgy van! Űgy van! a szélsőbaloldalon. — Elnök csenget.) amely államok velünk szemben ellenséges érzéssel, féltékenységgel és félelemmel viseltetnek. Aki ismeri a kémkedési ügyek természetét, az teljesen tisztában van azzal, hogy ilyen viszonyok között a kémkedési eseteknek el kell szaporodniok. Ne méltóztassék ugyanis azt képzelni, hogy a kémkedés esetei korlátozva vannak arra a nagyon egyszerű esetre, hogy valaki jobb kenyérkereset hiányában jelentkezik és utakat keres úgy, hogy kémkedés útján szerezze meg a maga kenyerét. A kémkedés a mai világban mindig kétoldalú. Meg lehet állapítani, hogy kivéve azokat a nagyon ritka eseteket, amikor hivatásos tisztek vállalkoznak arra a nagy önfeláldozásra, hogy hazájuk érdekében katonai adatokat szerezzenek velük szemben ellenséges érzülettel viseltető államok haderejéről, rendesen a társadalom igen inferioris egyéneit szokták alkalmazni kémkedésre. (Ügy van! Űgy van! a szélsőbaloldalon.) A kém minden ilyen esetben kettős szerepet játszik. Tulajdonképpen nincs is módja másképpen kémkedni, mint ha a másik oldalon is felkelti a maga személye iránt a bizalmat és ezáltal kapcsolatokat teremt, hogy így bizonyos dolgokat megtudhasson, adatokat szerezhessen. Itt van tehát a másik nagyon nehéz erkölcsi probléma ennek az ügynek megítélésénél. Igen nehéz halálbüntetést alkalmazni békében meggondolás és megfontolás nélkül a kémkedési esetekkel kapcsolatban, amikor meg kell állapítani, hogy egy állam sem mond le ennek a megvetendő eszköznek az igénybevételéről. (Malasitsi Géza: Milliókat áldoznak erre a célra!) Egy állam sem mond le arról, ihogy megtudjon valamit a másik állam hadierejéről, vagy egyéb viszonyairól ezen az úton. Ilyenformán tulajdonképpen mindegyik állam maga is szoros összeköttetésben áll a kémekkel s a gyakorlatban a helyzet az, hogy magyar állampolgárok teljesítenek kémkedéseket más államokkal szemben, más államok polgárai pedig Magyarországgal szemben. Érintkeznek a hivatalos körökkel, kapnak megbízásokat és ezeket legtöbbször úgy kapják, hogy az illetőről tudják az államok megfelelő vezetői, vagy katonai (hatóságai, hogy ők pro forma, látszólag kénytelenek a másik állam számára is szállítani bizonyos adatokat, mert csak így kerülhetnek abba a helyzetbe, hogy értékes adatokat szerezhessenek saját államuk számára. Természetes, dolog, hogy ezek bizonyos pro forma adatszerzések, amelyeknél az államok katonai hatóságai nem egyszer aktíve közrejátszanak és már elavult, vagy értéktelen adatokat adnak a kémek kezébe, hogy azokat átvigyék más államokhoz s ezáltal keltsenek fel személyük iránt bizalmat, ha ilyen látszólagos adatok az államra veszélyt nem jelentenek. Amikor azonhan ilyen — hogy úgy mondjam — üzletvitel folyik a kémkedés terén, (Malasits Géza: De még milyen üzlet!) akkor nagyon nehéz azután elhatárolni, hogy melyik az a vonal, amikor a kém amfbícióbói-e, vagy egyéni érdekekből, esetleg egy lépéssel tovább megy és talán fontos adatokat akar a saját személye iránti bizalom felkeltése érdekében a másik oldalon produkálni, amely adatok lehetővé teszik, hogy megbízó állama számára is adatokat szerezzen. Ez a kémkedési ügyek természete. így van ez az egész világon, nemcsak nálunk, hanem minden államban ez a szisztéma van. (Ügy van! Ugy van! a szélsőbaloldalon.) Nagyon nehéz dolog egy lelkiismeretes ember számára a halálbüntetés gondolatával megbarátkozni a békében elkövetett kémkedési esetekben. Nem akarok a halálbüntetésről értekezni, etekintetben eltérő felfogások vannak, de általában elfogadható a kényszerhelyzet és valóban úgy, ahogyan a bizottság mondja, bizonyos reciprocitási szempontokat is figyelembe kell vennünk. Nem lehetek erőtlenebb kémkedési ügyekben védelmi téren, mint amilyen eszközöket alkalmaznak a másik oldalon és ezáltal saját erejüket esetleg emelik. Eggyel azonban legyünk tisztában. Amire a törvényjavaslat felépül, hogy elriasztó hatása van, nagyon problematikus értékű. Ha ennek a novellának rendelkezéseit nézem, az elriasztás szempontjából csak a halálbüntetés jöhet figyelembe, mert hogy a törvény öt évet vagy tíz évet állapit-e meg, mint szabadságvesztés-büntetést egy^ jbűncselekményre, az elriasztás szempontjából teljesen irreleváns, mert minden Ibűncselekimény megtorlásánál ott van a büntetőtörvénykönyv 91. és 92. §-a. Ezek a maximális tételek tehát úgyis csak illuzórius valamik, amelyek alkalmazásba a legritkább esetben jönnek. Egészen biztos, hogy aki elszánja magát a kémkedésre, annak lelkében nem megy végbe annak mérlegelése, hogy cselekménye öt vagy tíz évvel büntethető-e. Ezeket a rendelkezéseket én tehát nem tekintem lényegeseknek, az elriasztás szempontjából fontosaknak nem minősítem. A halálbüntetés kérdése más lehet, mert valóban a halálbüntetésnek, mint olyannak, talán bizonyos elriasztó hatása van, de csak talán és csak bizonyos elriasztó hatása. Erre hozhatnék fel érdekes példát a legutóbbi évek történetéből. Méltóztatnak tudni, hogy a Gömbös-kormány jövetele előtt statárium volt Magyarországon. A statárium alatt számos olyan bűncselekményt követtek el, amelyeknek megtorlásaként a formaságoknak is, hogy úgy