Képviselőházi napló, 1931. XXIII. kötet • 1934. május 17. - 1934. június 26.

Ülésnapok - 1931-287

Az országgyűlés képviselőházának 287. mondjam, kikapcsolásával halálbüntetést alkalmaztak és amikor jött az igen t. kormány, nagyon bölcsen, belátva ennek helytelenségét, eltörölte a statáriumot. Ha méltóztatnak megnézni csak felületesen is, a lapokból szerzett adatok figyelembevételével, a bűncselekmények és bűnözések alakulását, akkor méltóztatnak látni, hogy bizonyos krudélis bűncselekmények, amelyekre statáriumot alkalmaztak, a statárium eltörlése után nem szaporodtak, amitől pedig joggal lehetett félni, ha a halálbüntetésnek elriasztó hatását komolyan mérlegelem. Ellenkezőleg ezek, a kegyetlen bűncselekmények, amelyeknél á közvélemény, majdnem azt mond'hiatném, az egész közvélemény, halálbüntetést követelt, mint megtorlást, inkább csökkenő irányzatot mutattak. Azt hiszem, az igazságügyminiszter úr is megállapította ezt. (Lázár Andor igazságügyminiszter: Nem emelkedtek!) Nem emelkedtek. Itt van tehát egy argumentum, amely világosan mutatja, hogy sokat építeni a halálbüntetésnek és a statáriumnak elriasztó momentumára nem lehet és nem szabad. Ha ezeket a körülményeket figyelembe veszem, akkor gondolkoznom kell arról is, hogy maga ez a javaslat jogi szempontból nem rejt-e magában bizonyos veszedelmeket 1 Nem vitatkozom afelett, hogy a kormány a halálbüntetésnek kilátásbahelyezésével, illetőleg törvénybeiktatásával le fogja-e szorítani a kémkedési esetek számát anélkül, hogy azokat az erkölcsi, gazdasági és háborús pszihozisban rejlő okokat egyidejűleg ki tudná kapcsolni. En csak azt nézem, hogy így incidentaliter beledobva ilyen nagyfontosságú módosítást, nem rejt-e magában bizonyos veszedelmeket. Hallottam, képviselőtársaim beszéltek róla, hogy ez a javaslat pongyolán van szerkesztve. Egy ilyen novella mindig pongyolán van szerkesztve, mert egyszerűen utalások történnek benne és ezen utalások körül akadhat bizonyos pongyolaság. Meg kell állapítanom, hogy az 1930 : II. és az 1930 : III. tc.-nek ezek a fejezetei szintén nem valami klasszikusan vannak megszövegezve: magukon viselik a bélyegét annak, hogy inkább valami politikai hatást — nem pártpolitikai, hanem büntetőpolitikai hatást — akartak kiváltani, mintsem hogy beleilleszkedve az egész törvénykönyv szellemébe, akarták volna kodifikálni az itt szóbajöhető eseteket. Egy körülményre azonban mégis fel kell hívnom az igazságügyminiszter úr figyelmét és azt hiszem, az igazságügyminiszter úr honorálni is fogja ezt a megállapításomat. Abban a rendelkezésben, amely a halálbüntetést megállapítja a békében elkövetett kémkedésekre is, én a szövegezésben bizonyos pongyolaságot látok. Azt mondja a törvényjavaslat 2. %-n, az utolsó bekezdésben, hogy a meghatározott hűtlenség büntetési esetében — a régi törvényre utal az esetek felsorolásánál — a büntetés (olvassa): »halál, ha a cselekményt az említett célból és közhivatalnoki állásnak vagy hivatalos megbízatásnak, vagy hatósággal szemben fennálló szolgálati, avagy szerződéses viszonynak felhasználásával követték el...« Ha a javaslat indokolását olvasom és az elhangzott kijelentéseket figyelembe veszem, akkor ezt a rendelkezést tígy kell értenem, hogy itt a halálbüntetést csak azokra az egyénekre lehet alkalmazni, akik ilyen szolgálati viszonyban állanak az állammal, akik ilyen szerződéses viszonyba kerültek az állammal és ezen viillése 1934. évi június hó U-én, hétfőn. 419 szonyuk felhasználásával követtek el kémkedést. Viszont a törvény szövegének szava ezt nem állapítja meg ilyen világosan és határozottan, mert egyszerűen utal arra, hogy szolgálati, szerződéses vagy megbízatási viszony felhasználásával követték el. Ezen viszony felhasználása nincs korlátozva a lehetőség szempontjából azokra az egyénekre, akik az állammal ilyen viszonyba kerülnek. Fel lehet használni a viszonyt olyanoknak is, akik nincsenek ebben a szerződéses, szolgálati vagy megbízatási viszonyban. Hogy ez mennyire így van, az világos abból, hogy az 1930. évi II. és III. te., amikor hasonló gondolattal foglalkozott és hasonló gondolatot akart törvénybe iktatni, nem ezt a terminológiát használta. Mindig utalt az egyénre, mondván, hogy iha olyan egyén követi el a cselekményt, «aki ilyen viszonylatban áll. Most itt, nem tudom, miért, elhagytuk ezt a megállapítást, nem a személyre utalunk, hanem mintegy az eszközre utalunk a kémkedés elkövetésénél, mondván, hogy halál a büntetés abban az esetben, ha a cselekményt ilyen viszony felhasználásával követték el. Azt hiszem, az igazságügyminiszter úr egyetért velem abban, hogy itt az eseteket, a halálbüntetés alkalmazásának eseteit csakis azokra a személyekre 'akarta korlátozni akik maguk ilyen viszonyban állanak és ezen viszony felhasználásával követték el a bűncselekményt. (Lázár Andor igaizKágügyminiszter: Meg fogom magyarázni!) Ha ez így van, akkor minden félreértés elkerülése végett vissza kell térni az 1930. évi II. és III. t.-cikk terminológiájához és úgy kell megszövegeznünk ezt a rendelkezést, hogy világos legyen, hogy itt csakis az egyénnek minősége kvalifikál és nem az elkövetés módja, vagyis az a mód, hogy valaki felbujtás, vagy rábeszélés útján megszerez adatokat olyan egyének viszonyának felhasználásával, akik esetleg hozzá közel állanak és így követi el a bűncselekményt. T. Ház! A másik szempont, amely engem bizonyos tekintetben agállyal tölt el, az a kémül ajánlkozásnak békeidőben való ilyen krudélis büntetése, egy olyan tényállás, amelynek bizonyítása körül a legnagyobb visszaélések lehetségesek. (Ügy van! a szélsőbaloldalon.) Kémül nem úgy szoktak ajánlkozni, hogy az illető írásos dokumentumban vagy a közjegyzőnél köt egy szerződést. Az agent provocateurségnek végnélküli tere nyilik ilyenkor,, amikor nem kell egy elkövetett cselekményt bizonyítani, hanem elég egyszerűen az a tény, hogy valaki beugrat valakit, azután feljelentést tesz és jelentkezik, hogy az illető rajta keresztül kémül ajánlkozott. (Esztergályos János: A tizenhárhármas számú beugrató. — Zaj. — Halljuk! Halljuk!) Nekünk óvatosaknak kell lennünk, mert ha egyik oldalon a mindannyiunk által akceptált erkölcsi felháborodásból súlyos megtorló intézkedéseket iktatunk törvénybe, akkor a másik oldalon, akármennyire lenézzük is a XIX. század individualista irányát, mégis gondoskodnunk kell arról, hogy az a szerencsétlen, ártatlan individium ne kerülhessen rosszakaratú emberek útján és eszközeivel egy ilyen súlyos, anyagi, egyéni szabadságát és erkölcsi állományát teljesen tönkretevő helyzetbe. (Mojzes János: Nem baj, majd az akasztás után kiderül, hogy ártatlan!) T. Ház! Ha ezt a novellát tárgyaljuk, figyelembe kell vennünk az 1920:11. és III. tcikk rendelkezéseit is.