Képviselőházi napló, 1931. XXIII. kötet • 1934. május 17. - 1934. június 26.

Ülésnapok - 1931-284

âÔÔ Az országgyűlés képviselőházának í'. zet. Nekem, egyénileg, de ennek a pártnak is — azért, hogy talán néhány grófot látnak itt, aki közelebb áll az uralkodóházhoz, mint magam is, vagy a nép, — mondom, nekem a dinasztia érdekéhez semmi közöm sincs. Soha semmiféle családnak szolgálatában nem állottam, hanem a magyar nemzet, a magyar nép és az alkotmányosság szolgálatában állok. Nagy megelégedéssel merem konstatálni, hogy pártunknak ezt a karakterét a külföld feliismerte, ami nem utolsó dolog a mai viszonyok között, amikor ennek a kis országnak mindig nemzetközi vonatkozásokban kell gondolkodnia és a maga helyét megtalálnia. Amikor tíz nap előtt a francia képviselőháznak egy tisztes csoportja, több képviselő jelent itt meg és azokkal a mi pártunkban, de azon kívül is érintkeztem, láttam, hogy ez a francia katolicizmus — az ország lakosságának nagyobb része ott is katolikus — a keresztény politikában, a mi pártunk programmjában látja azt a hűséget, a tradícióknak azt a tiszteletét, amely egyedül tehet népeket és nemzeteket naggyá. Nekem nem kellett átmennem azon a csalódáson, vagy talán inkább metamorfózison, amelyen Gömbös miniszterelnök úr ment át, amikor a múltkor itt kijelentette, hogy ő Ausztriával szemben egészen más érzelmekkel viseltetett, de belátta, hogy ez másként van és most olyan viszony van Magyarország és Ausztria között, amilyen sohasem volt. Mi ennek a sorsközösségnek, vagy kultúrközösségnek gondolatát mindig éreztük és ápoltuk. (Az elnöki széket Bessenyey Zénó foglalja el.) A miniszterelnök úr — ha jól tudom — most elmegy Lengyelországba. A lengyel politikai vonalon is erősíteni akarja a magyar politikát. Ezt korábban kellett volna kezdeni. Akkor kellett volna kezdeni, amikor Lengyelország még sokkal nagyobb tényező volt az úgynevezett au tantpolitikában. Amikor én egy év előtt Lengyelországban jártam és r..nnak vezető tényezőivel is érintkezni tudtam, láttam azt a bizonytalan érzést, majdnem tartózkodást ^és majdnem azt mondhatnám, nem valami barátságos megítélést, amellyel a mi 'külpolitikánk iránt viseltettek. Ha mi a lengyelországi politikát éppenúgy, mint az osztrák politikával való jóviszonyt, nem akkor kezdjük, amikor az utolsó óra üt, hanem amikor annak még hasznát élvezhettük volna, akkor, azt hiszem, ma tovább tartanánk. Ugyanezt látom éppen a mi pártunkon keresztül a katolikus szíúvsággal szemben is. Akárhol fordulok meg, ahol tudják azt, hogy van itt egy kereszténypárt, illetve szentistváni fogalom és történelmi adottság szerint azt mondhatnám, egy katolikus ország pártja, amely ezt a világnézetet fenn akarja tartani, ez nagy erkölcsi kapocs a mi nemzetünk és szek között a most talán rabigával sújtott és rabigában tartott, de velünk egy kultúrában élő nemzetek között. Azért nem örültem annak sem, amikor Gömbös Gyula miniszterelnök úr levette a »keresztény« jelzőt a kormányzó pártról, amely ezt a kommün után még dicsőséggel hirdette. A nemzeti egység szava szép szó és szép gondolat, de ez már azt akarja jelenteni, hogy meg kell változtatni a nemzeti politikában azt a keresztény gondolkodást, amelyet vallottunk és amely egység leple alatt mi össze tudunk fogni mindenkit. Méltóztassanak megengedni, | az országnak 95%-ban keresztény népe nem nézi •£. ülése'

lÙSIt május 28-án, hétfőn. ezt azzal a szimpátiával és azzal a bizalommal, ahogyan ezt a hatalmon levő államférfiak elgondolták. Sohasem tartoztam a miniszterelnök úr fajvédő táborába, sohasem hirdettem azt az antiszemitizmust, p amelytől itt libabőrösek lettek a kapitalista zsidók és a zsidótársadalom minden más tagja. Sohasem hirdettem ezt, de ezzel szemben mindig bátran és nyugodtan hirdettem a keresztény politikát, amely meg tudja becsülni, értékelni tudja azokat az elemeket, akik Rassay Károly szerint talán már bele is tartoznak a kereszténységbe, mert »íiszen a kereszténység, mint ő mondotta, már nem is a felekezetek, sőt nem is a keresztény világ kincse, hanem az emberiségé. Es ha látom azt, hogy a kereszténységgel kooperálnak, vagy ezzel a tudattal szolgálják egy ország kultúraját azok, akik nem keresztények, ezt szívesen fogadom, de azért nem fogom begöngyölni a zászlót. Ez ország lakosságának 95%-a a keresztény kultúrában élt és növekedett. Azt mondom, ennek a népnek a joga itt ezt a szellemet képviselni és az országban boldogulni. Azt a pénzügyi és gazdasági hatalmat tehát, amely ma is megvan Magyarországon, a keresztény politika sohasem ismerheti el és még kevésbbé ismerheti el azt, hogy szellemi téren kezdjünk lecsúszni a forradalom előtti időkhöz. Szekfü Gyula történetíró legutóbb megjelent történeti munkájában sajnálatosan konstatálja, hogy csak néhány évig tartott az az idő, amikor itt, különösen a fővárosban, amely mégis az ország szíve, egy új szellem kapott lángra. Ma ugyanaz a kávéházi, színházi és filmszínházi kultúra van csak, mint azelőtt, amely nagyrészben a zsidóság kezében van. A túloldalról olyanok, akik ma nincsenek itt, sokszor azt mondják, hogy ha tíz esztendeig az urak támogatták ezt a kormányt, mi jogon változtatták meg nézetüket. T. Ház! Bethlen István, akit én éppen annyira beesülök ma, amikor nincs hatalmon, mint amikor hatalmon volt, memoárjában, politikai visszapillantásában a következőket írja (olvassa): »Gondoskodni kellett a politikai élet konszolidálásáról, amikor a kormányt átvettem.« Milyen etappokat jelöl meg? A választójognak, a házszabálynak reformját, a Felsőház életrekeltését, átszervezését s — mondja — a kereszténypárttal való kollaboráció megszervezését. »Ezek voltak — mondja — az én munkámnak az etappjai.« Amikor a Gömbös-kormány jött, a miniszterelnök úr úgy lépett fel, mint aki ezt a keresztény szellemet képviseli. Mi kizárólagos katolikus politikát eddig sohasem szerveztünk, hangsúlyozom, eddig nem szerveztünk Magyarországon katolikus politikai pártot, a katolicizmusból nem csináltunk politikát. De azt vallottuk és valljuk, hogy az ország ezeréves tradícióját, hagyományait mi őrizzük és aki minket quantité negligablenek tekint, azzal mi is hasonlóképpen kell, hogy szembehelyezkedjünk. A nemzeti egység gondolatának olyan elképzelése, hogy abban a keresztény politikának mintegy elhanyagolható és félrerúgható része az a kereszténypárt, amely itt Magyarországon ezt 40 év óta képviseli, előttem nem állja meg a történelmi kritikát, de nem is tartom ezt helyes kormányzati elvnek. A miniszterelnök úr nagy metamorfózison ment át, nemcsak a zsidókérdésben, hanem más kérdésekben is. Ö nem hitte, — mert meg vagyok róla győződve, hogy amikor miniszterelnök lett, nem gondolt arra — hogy a parlamentarizmus a mai formájában fenntartható. Amikor azonban látta, hogy a Spitzeket — amint