Képviselőházi napló, 1931. XXIII. kötet • 1934. május 17. - 1934. június 26.

Ülésnapok - 1931-284

Az országgyűlés képviselőházának 284. levőnek tartom, hogy ebből a megfontolásból kifolyólag fogadom el a javaslatot. T. Képviselőház! Vissza akarok még térni kiegészítőlég arra, amit a Képviselőház pénteki ülésén a költségvetés egyensúlyának helyreállítása s a lakosságot terhelő adók súlyának enyhítése szempontjából mondottam és amely téren mondottakért nem egy sajtóorgánumtól, így különösen a Rassay Károly igen t. képviselőtársam irányítása alatt álló sajtóorgánumtól is szemrehányásokat és kifogásokat kaptam. T. Képviselőház! Előttem azoic a pénzügyi kérdések, amelyek elsősorban kell hogy a mai közvéleményt irányítsák és azok a pénzügyi kérdések, amelyek a mi nagy megfontolásaink előterében állanak: a közterhek elviselhetetlen súlya megjelöléssel foglalhatók össze, amit múltkori felszólalásomban is bátor voltam számokkal illusztrálni, de amely számokra még egyszer bátor vagyok hivatkozni, hogy azoknak pregnáns voltát kifejezésre juttassam. Előrebocsátom azt, hogy az adatok részben statisztikákból, részben a Tyler-féle jelentésből vannak véve, amely adatok azonban, azt hiszem, a forrás komolyságánál fogva teljes hitelességüekként kell hogy szerepelj ének. A Tyler-jelentésből vett egyik adat azt mondja, hogy amíg az utóbbi négy év alatt a nemzeti jövedelemből 50%-a volt a csökkenés, addig a budget kiadási oldalán csak 30% csökkenés mutatkozik. A másik adat az, hogy Magyarország az az európai ország, ahol az állami adóteher a nemzeti jövedelem legmagasabb százalékát képviseli. A harmadik adat az, hogy a lakosság számához viszonyítva az állami alkalmazottak, az állami tisztviselők létszáma olyan magas, hogy ennek eredményeképpen, amíg 1912-ben a személyi kiadások az állami kiadásoknak csak 20%-át tették ki, most 50%-át teszik ki. De végül hivatkozom arra, hogy az állami egyenesadók, plusz forgalmiadon, plusz fogyasztásiadók, amelyek 1913-ban fejenként csak 54 pengőt tettek ki, 1932-ben fejenként 76 pengőre emelkedtek, tehát 42%-os emelkedést mutatnak, olyan időben, amikor a gazdasági tevékenység ütőképessége és jöyedelmezőképessége minden kétségen felül óriási százalékkal csökkent. Ha ezeket a viszonyokat így látom és ha ezeket a rettenetes számadatokat megfigyelem és tudatában vagyok annak a felelősségnek, amely mindenkit, aki ezekkel a kérdésekkel komolyan foglalkozik, terhel, akkor nem elégedhetem meg azzal, hogy ezeket a számadatokat illusztratíve felsoroljam anélkül, hogy valanr utat ne mutassak, amely úton szerény véleményem szerint ezeken a dolgokon segíteni lehe^. és segíteni okvetlenül kell, ha nem akarjuk, hogy egész nemzeti termelésünk a közterhe> súlya alatt összeroppanjon. Es hogy én ebben a viszonylatban az autonómiák beolvasztása, vagyis a centralizáció irányában találtam meg a megoldást, ahhoz nemcsak a racionalizálás egyszerű vonatkozásai adják meg az alapot,, hanem megadják az alapot azok a megfontolások és megfigyelések is, amelyek azt mutatják, hogy a lakosság közteherviselő képességére az elmúlt időben az autonómiák kevesebb figyelemmel voltak, mint maga az állam. Ebben a tekintetben két számadatra kívánok hivatkozm: Addig, amíg az állami adók fejenkénti súlya, amint az előbb bátor voltam megállapítani, 54 pengőről 76 pengőre emelkedett a béke utolsó éve és az 1932-es év összehasonlításában? tehát ülése 193% május 28-án, hétfőn. 287 az emelkedés 42% volt, addig a főváros köxségi adóterhe ugyanez alatt az idő alatt fejenként 30 pengőről 60 pengőre, tehát 100%-kal emelkedett. A másik, amire Tyler hivatkozik jelentésében az, hogy amíg a törvényhatóságok költségvetési kiadásai 1929-től 1934-ig, tehát a csúcsponttól a legutóbbi budgetig 20% csökkenést mutatnak, addig az állami kiadásokat, amint a Tyler-jelentés említi, 30%-kal csökkentették, tehát aránylagosan — mondja a jelentés — még e^y félszer annyival, mint a törvényhatósági kiadásokat. En tehát nem az autonómiák elleni animozitás által vezéreltetem magam, amikor a pénzügyi kibontakozás útját 1931. óta, a mi pénzügyi összeomlásunk legelső fázisa óta, állandóan a centralizációban jelöltem meg, hanem azok által a pénzügyi megfontolások által, amelyek a különbséget, a pluszt, amelyet az autonómiák kiadásai okoz nak, egyrészt abban látom, hogy az autonómiák még kevesebb figyelemmel voltak a lakosság adófizető képességére, mint maga az állam, de másrészt tisztában kell lennünk azzal is, hogy a mai viszonyok között a közületi adminisztráció raconalizálása tekintetébe;! olyan feladatok előtt állunk, amelyeknek megoldása az állam legsürgősebb és legsúlyosabb kötelessége. Méltóztassék figyelemmel lenni, hogy mi történt Franciaországban a mostani Doumergue-kormány alatt. Igen nagy küzdelmek, utcai harcok, majdnem alkotmányforradalom után, de mégis olyan pénzügyi reformot vittek keresztül, amely Franciaországban arra az eredményre vezetett, hogy 86.000 állami tisztviselőibocsátottak el és az összes állami tisztviselGk fizetését, a legkisebbeket is beleértve, 5—10%-al csökkentették, s a nyugdíj terheket is 500 millió frankkal redukálták, sőt a legkegyetlenebnnek látszó intézkedésekkel még a gyermekpói;lékok rendszerét is felborították. Ezzel jutottak el, ha nem is az államháztartás teljes egyensúlyához, mégis bizonyos nyugvóponthoz. Olyan kardinális rendszabályok voltak ezek, amelyekhez hasonló intézkedéseket mi csak egy nagy racionalizálás révén érhetünk el, amely racionalizálás azonban kikerülhetetlen és amely racionalizálás nélkül lehetetlen azt az állapotot előidézni, hogy államháztartásunk egyensúlyban legyen és a lakosság fizetőképességével arányba Jiozassék a közteher. Máskép ezt előidézni nem lehet. Rettenetesen sajnálom, hogy ez az autonómiák körét érinti, mert magától értetődő, hogy a polgári jogoknak gyönyörű megnyilvánulása az autonómiák funkcionálása, amikor azonban ilyen óriási kataklizmus után vagyunk, mint amilyen beközvetkezett, akkor szerény véleményem szerint mindent megelőző érdek és szempont az, hogy a lakosok közterheit teherviselő • képességükkel arányba hozzuk és ennek a szempontnak mindent, ami ennek útjában áll, szerény véleményem szerint fel kell áldoznunk. Igen t. Ház! Ezek után csak néhány megjegyzést óhajtanék tenni a gazdasági liberalizmus kérdésére vonatkozólag, még pedig nem annyira elméleti alapon, mint ahogy Rissay igen t. képviselőtársam tette, hanem leszek bátor néhány, az életből merített, még pedig a külföldi és a mi gazdasági életünkből merített példával is élni. Ma tényleg odáig jutottunk, hogy a gazdasági liberalizmust hirdetni olyannak tűnik fel, mintha, az ember valami bűnszövetséghez való tartozását jelentené be? mint-