Képviselőházi napló, 1931. XXIII. kötet • 1934. május 17. - 1934. június 26.

Ülésnapok - 1931-284

Az országgyűlés képviselőházának ÉÉ nyos reminiszcencia azokból a frázisokból, amelyek azt mondják, hogy megbukott a szabad verseny, a korlátlan szabad verseny tette tönkre alvilágot, az államnak kell a közjót, a közérdeket biztosítania. Legyünk egyszer már tisztában azzal, hogy korlátlan szabad versenv sehol a világon sohasem volt. Nem volt nálunk sem. Hiszen a nemzeti bankok utján, a vámpolitika utján, az örökösödési adók utján, a szociális reformok utján, az adóreformok utján az állam mindig belenyúlt a termelés irányításába a köz szempontjából és a közérdek védelmére. Es hogy most a háború után a megzavarodott gazdasági, termelési viszonyok között ez a belenyúlás nem egyszer mélyebb, ahhoz nem szükséges új teóriákat felállítani, ahhoz egyáltalában nincs szükség arra, hogy eltemessük a kapitalizmust és a kommunizmus vágyát keltegessük az emberek lelkében. Elég ismét ridegen magukra a tényekre utalnunk és hivatkoznunk. A mi kívánságunk ezzel szemben csak az lehet, hogy ez a beavatkozás a minimumra korlátoztassék, (Ügy van! Ügy van! balfelől.) mert az alapgondolat mégis az individualista gazdálkodás. Nem lehet más. Mert ha én, mint állam, az individuum sorsát magamra akarom vállalni, akkor olyan feladatot vállaltam magamra, amelynek nem tudok eleget tenni. Hiszen méltóztassanak nézni, itt van a munkanélküliség kérdése is. Ellentétes vélemények merülnek fel, de akármilyen álláspontot foglaljon el valaki, mindenki érzi, hogy álláspontja lehet államrezonból, végszükségből igazolható, de politikailag nem igazolható. Amikor én, mint állam, kimondom az én polgáraimmal szemben a non possumust, akár a munka, akár a munkanélküli segély biztosítása szempontjából, akkor tulajdonképpen — ha mélyebben ítélem meg a dolgot — magának az államnak értelmét és célját tagadtam meg az egyes polgár szempontjából. Nincsen tehát szükség arra, hogy terveket állítsunk fel. Maradjunk meg azon a körön, hogy olyan szituációba kerültünk, amely szituációban kompromisszumokat kell kötnünk — amint Eber t. képviselőtársunk bölcsen fejtegette itt legutóbbi ülésünkön — a lehetőségek között, a szükséges között, a rossz között és a helyes elvek között. A másik pedig az a követelmény kell, hogy legyen ezekkel az intézkedésekkel szemben, hogy ezek ne veszítsék el átmeneti jelentőségüket és jellegüket, hanem mindig abból az elgondolásból alkottassanak és indokoltassanak a közvélemény előtt, hogy ezek átmeneti intézkedések az adott viszonyok között, amelyek után lemondásnak, leépítésnek és a helyes gazdasági alapra való visszatérésnek kell következnie. Csak egy példára legyen szabad még e tekintetben rámutatnom. Elhangzott az a megállapítás is, hogy most már a jövőben a mi külkereskedelmi politikánk egészen más irányban fog haladni, — de nemcsak a mienk, hanem az egész világé -H rá fog helyezkedni a do ut des álláspontjára. Hát lehet, hogy a nehéz viszonyok között kénytelenek vagyunk ezen a vonalon kínlódva bizonyos eredményeket elérni, de én figyelmeztetem azokat a t. képviselőtársaimat, akik ezt mondják, hogy ennek a nemzetnek halálos katasztrófája volna, hogyha a jövőben a do ut des álláspontja érvényesülne kereskedelmi forgalmunkban. Mi, KÉPVISELŐHÁZI NAPLÓ XXIII. It. ülése 193% május 28-án, hét fon. 283 mint ország, elvesztettük nyerstermékeinket, amely ország azt a nagy deficitet, amely a mi gazdasági erőnkben jelentkezik, másképpen, mint találékonysággal, munkával, szorgalommal, lemondással, igénytelenséggel nem tudjuk pótolni, —elvesztünk abban a pillanatban, amikor a do ut des álláspontja alapján kerülünk szembe gazdag, hatalmas, nagy nemzetekkel kereskedelmi szerződést kötni és kereskedelmi forgalmat biztosítani. (Ügy van! Ügy van! balfelől. — Lázár Miklós: Gyerekes meesér izmus!) A másik nagy elvi kérdés, amelyben szintén tisztázni kell a gondolatot, az állami főhatalom gyakorlásának kérdése. Erről a kérdésről szólott előttem beszélt t. képviselőtársam is. Valóban az aktualitások vonalába lépett az egész kérdés a választójoggal kapcsolatban. En nem beszélek arról, hogy a demokrácia él-e vagy megbukott. Erről beszélnem felesleges, mert úgysem tudnám meggyőzni azokat, akik azt mondják, hogy a demokrácia megszűnt, hogy a demokráciának bealkonyodott, hogy a parlamentek elvesztették a maguk értékét és jelentőségét. Hiába argumentálok azokkal szemben, akiknek egy-egy KÍS balkáni államban véghezvitt zavarosfejű fiatal tisztek forradalma nagyobb argumentum, mint egy nemzet ezeréves története. (Ügy van balfelől.) Hiába argumentálok azokkal szemben, akik nem látják, nem érzik azt, hogy mindaz a változás, amely ebben a tekintetben történik, szintén nem egy új rend kibontakozását jelenti, hanem igenis a rendetlenség továbbfejlesztése a iháború utáni általános rendetlenségben és káoszban. Velük szemben tehát nem állambölcsekre fogok hivatkozni és így argumentálni, hanem a mi közéleti viszonyaink közt a legerősebb argumentumra, a miniszterelnök úr kijelentésére hivatkozom. (Mozgás a baloldalon.) A miniszterelnök úr a maga részéről igenis hitvallást tett, nemcsak a titkos választójog mellett, (Halljuk! Halljuk!) mert ez kisebb jelentőségű, lett volna, hanem hitvallást tett a közvélemény uralma mellett, amikor költői szavakkal hirdette, hogy ő a magyar nép érettségében megbízik, ennek a sokat szenvedett magyar népnek értelmi képességét elfogadja olyannak, hogy azzal valóban lehet történelmi feladatokat megoldani, történelmet csinálni. Ugyanakkor, amikor ezt a megállapítást tette, kifejtette azt is, hogy csak az olyan jog ér "valamit, amelyet titkosan gyakorolnak és így a titkos szavazás mellett foglalt állást. Es ha nekem most mégis kételyeim vannak aziránt, hogy ez a kérdés eléggé tisztázva van-e abban a tekintetben, hogy a nemzeti egység kialakulásának eleme lehessen, akkor, sajnos, ugyanúgy, mint gazdasági kijelentéseinél, hivatkoznom kell a miniszterelnök úr ugyanez alkalommal elmondott beszédének egy bizonyos passzusára, amely engem őszintén megvallva, megdöbbentett. (Halljuk! Halljuk! a baloldalon.) Az igen t. miniszterelnök úr a következőket mondotta (olvassa): »Olyan megoldást, — tudniillik kell keresni — amely a gyors cselekvést is lehetővé teszi akkor, ha az ország erdeke ezt megkívánja. A törvényhozás és az államfő közti hatáskör eltolásának révén látom ezt a megoldást és ezért örülök, hogy ellenzéki részről is elhangzott az, hogy a kormányzói jogkör kiterjesztéséről gondoskodni kell, nem ma, hanem akkor, amikor választójogi tör| vénnyel fogok az igen t. Ház elé jönni.« 41