Képviselőházi napló, 1931. XXIII. kötet • 1934. május 17. - 1934. június 26.

Ülésnapok - 1931-283

Az országgyűlés képviselőházának 28 teiket, tehát akkor, amikor a vitához feliratkozott szónokoknak csak egy része jutott abba a helyzetbe, hogy véleményét elmondja. Csak azoknak a szerencséseknek válaszolnak, akik az ülés elején szóhoz tudnak jutni és tekintettel arra, hogy az ülés éjjel 12 óráig tart, még többen szóhoz kerülnek, de ezeknek a felszólalóknak beszédére legtöbb esetben alig történik válasz. Nem feltétlenül bizonyos, hogy azok voltak az érdemes beszédek, amelyek esetleg a vita elején hangzottak el, mert elhangozhatnak a vita közepén, vagy a vita végeí'elé is olyan felszólalások, amelyek közérdekből szükségessé tennék azt, hogy a miniszter urak reájuk válaszoljanak. (Jánossy Gábor: De most lehet a miniszteri beszédekre válaszolni!) A pénzügyminiszter úr beszéde végén foglalkozott egy kérdéssel, amelynek kapcsán a magántulajdon elvét és a tőke védelmét tartotta szükségesnek hangsúlyozni azokkal a rendszerekkel szemben, amelyek ennek ellenkezőjével próbálják a gazdasági válságot megoldani. A miniszter úr az orosz rendszert említette, de ezzel _ én szembeállíthatnám az amerikai rendszert is, amely nem sokban különbözik ettől a rendszertől, ahol a tőkének, azt hiszem, sokkal érzékenyebb sebeket adtak, mint amilyeneket az oroszok adtak. De ott van a másik rendszer is, az olasz rendszer, amely gazdaságilag sem tudott nagyobb eredményeket felmutatni. Ha megnézzük a statisztikát, hogy Olaszországban a lakosság eladósodása mily.en, azt hiszem, Európa összes államai között Olaszországban a legnagyobb az egy fejre eső államadósság. Ez tehát azt bizonyítja, hogy ezek az államok sem tudták ezeket a problémákat megoldani. Egyáltalán kétes még, melyek azok a módok, melyek alkalmasak arra, hogy a kér" déseket megoldják. Egyelőre az egész világ gazdasági válságban van és senki sem tudná meghatározni pontosan, hogy a kérdés miként oldható meg. Különösen egy megjegyzés ragadta meg a miniszter úr beszédéből a figyelmemet, amikor a tőke józan önzéséről beszélt. Hát én nem tudom, hogy a tőkének ez a'józan önzése hol van, mely országban lehet a tőkének ezt a józan önzését megállapítani. (Farkas István: Ilyen nincs!) Ez körülbelül hasonlít ahhoz, amikor a miniszterelnök úr egyízben az önzetlen kartellekről beszélt, mert azt hiszem, mindkettő egy és ugyanazon szülőanyától származik, tudniillik nem létezik egyik sem. Egyik sem a józanságot, egyik sem az önzetlenséget képviseli, hanem a tőke természetében rejlik, hogy igyekszik kihasználni a jövedelmezőségnek minden forrását, tekintet nélkül arra, hogy akár emberek holttestén keresztül, vagy a gazdasági élet teljes leromlásával lehet azt elérni. (Úgy van! Úgy van! a szélsőbaloldalon.) A tőke az, amely nem ismer határokat. (Farkas István: Se Istene, se hazája!) Ha itt a legutóbbi üléseken szó volt arról, hogy ki legyen magyar és ki helyezkedjék nemzeti alapra, akkor azt kell mondanom, hogy elsősorban a tőke helyezkedjék nemzeti alapra. Ha megnézzük ugyanis, hogy Magyarországon kinek a kezében van az ipari vállalatok nagy része, akkor nagyon pontosan meg lehet állapítani, hogy a magyar tőkének nagyon kevés köze van a magyar ipari vállalatokhoz. A magyar pénzintézetek nagy része külföldi érdekeltségek kezében van, és mindaz az eredmény, amelyet a magyar munkás kiizzad, amelyet az alacsony munkabér révén itt mint többletjövedelmet el lehetne érni, nem a magyar nemKÉPVISELŐHÁZI NAPLÓ XXIII. 3. ülése 193U május 25-én, pénteken 247 zeti vagyon gyarapítására fordíttatik, hanem rejtett csatornákon keresztül kivándorol a különböző külföldi pénzintézetekhez, amelyeknek részvénytöbbsége itt ül a különböző pénzintézetekben és ipari vállalatokban, s akár van valutakorlátozás, akár nincs, ezek az urak megtalálják a módját annak, hogy az őket megillető jövedelmekhez kellő időben hozzájussanak. (Úgy van! Úgy van! a szélsőbaloldalon.) A tőke nem ismer hazafiságot. Ha a német tőke rosszul érezte magát Németországban, elmenekült Svájcba. Statisztika jelent meg arról, hogy mennyi a menekült tőke, úgyhogy törvényeket kellett hozni a menekülő tőkék ellen. Azt méltóztatik hinni, hogy Magyarországról nem menekült el a tőke? Ez mindig attól függ, hogy melyik országban érzi magát biztonságban a tőke. Az igaz, hogy azt a szegény tőkést sajnálni kell, hogy mennyi gondja van. Egyszer értékpapírt kell vásárolnia, és egyszerre csak érzi, hogy az az értékpapír nem jó. Egy ilyen milliomosnak milyen gondjai lehetnek a tekintetben, hogy az arany árfolyama emelkedik-e vagy esik, hogy mely papirosokat jó venni, melyeket nem. (Jánossy Gábor: Nem tud aludni!) E tekintetben, mi nyugodtan alszunk, mert nekünk ilyen gondjaink nincsenek, és tényleg sajnálnunk kell a szegény milliomosokat^ hogy törni kell a fejüket azon, hogy hová jó menekülni. Svédországba-e, vagy Amerikába. Volt, aki aranydollárban spekulált és lecsúszott, volt aki fontban spekulált és íontban vesztette el a pénzét, volt aki részvényekbe fektette a pénzét és rosszul járt. Voltak ilyen peches emberek. Ez hozzátartozik a tőke természetéhez. Nem a józan Önzés az, amely a tőkét irányítja, hanem sokkal 'helyesebb a kis- és nagyhal elmélete. A nagy halak végeredményben felfalják a kis halakat; engedik őket játszani a tőzsdén és máshol, aztán megjelennek a Morganok, Rotschildok és a többiek, a nemzetközi pénzpiacnak ezek a korlátlan fejedelmei, megjelenik közben néhány szélhámos is — mint Kreuger és a többiek — és learatják mindazt, amit a dolgozó emberek vetettek. Nem tudunk rajongani ezért a rendszerért, amelyet a miniszter úr olyan jónak tart, nem pedig azért, mert a jöyedelemmegoszlásnak olyan nagy aránytalanságait látjuk itt, amilyenekre még példa nem volt. Az egyik oldalon van egy teljesen elszegényedett, elnyomorodott tömeg. A pénzügyminiszteri költségvetésnek csak egyik tétele, a cukoradó 48 millió, az egész földadó pedig 30 millió. Ez a két tétel egymással szembeállítva már bizonyítja azt, hogy milyen antiszociálisán van összeállítva az egész költségvetés, és ennek eredménye azután az az általános elszegényedés, amely országunkban tapasztalható. Jellemző, hogy ez az elszegényedés egyrészt tönkretette teljesen a munkásosztályt, de tönkretette az úgynevezett középosztályt is és kezd már az a réteg is lefelé csúszni, aminek legvilágosabb példáját abban láthatjuk,^ amit egy, az operai viszonyokkal ismerős barátom mondott. Ez elmondotta, hogy a legutóbbi Lehárpremier alkalmával az Operaház páholyait háromszor el lehetett volna adni, annyi igénylő volt rá. A harmadikemeleti helyekre^ azonban nem volt közönség. Az a réteg tehát, amely ezekre a helyekre ment, úgyszólván teljesen elvesztette minden jövedelmét, de megmaradt itt egy réteg, amely nemcsak hogy bírja, hanem anyagilag lényegesen jobban áll, lényegesen jobban bírja és ez a réteg az, amely ezeket a luxuskiadásokat is fedezni tudja. Különben az 36