Képviselőházi napló, 1931. XXIII. kötet • 1934. május 17. - 1934. június 26.

Ülésnapok - 1931-279

16 Az országgyűlés képviselőházának 27. úton legyen keresztülvihető. Helyes volna imimár, amikor a konszolidáció Magyarországon ilyen nagy mértékben biztosítva, megalapozva van, hogy ismét a bíróságok cognitioja döntse el, vájjon egy újság elkobozható, illetve megjelenése betiltható-e vagy sem. Ezzel szemben azonban rá kell mutatnom arra a jelenségre, amelyet az utóbbi időben igen sok lapnál — természetesen nem a komolyabb lapoknál — vehetünk észre, és ez az, hogy egyrészt mindinkább szaporodnak azok a hírek és támadások, amelyek a személyes becsület megtámadása és a rágalmazás terére lépnek, másrészt pedig a családi élet szentségét veszélyeztető olyan cikkeket közölnek, (Ügy van! Ügy van!) amelyek abszolúte nem valók a nyilvánosság elé. Azt hiszem, hogy a kellő védelem ma nincs megadva az illető személyeknek, mert az eljárás nehézkes. Hiszen sajtópereket lehet indítani, hosszadalmas eljárás után az illetők megbüntetését is lehet kieszközölni, — politikai pereknél azután rendszerint amnesztia következik be — de ha a becsületet sértették meg, akkor nem előnye annak a meghurcoltnak, aki végeredményben hónapok múlva ítéletet kapott, hogy eljárást indítson, ha nem lesz olyan büntetőszankció biztosítva, mint amilyen az angol libel action törvény szisztémája, ahol súlyos anyagi büntetés is éri a delikvenseket. Ezt a szempontot vagyok bátor az igen t. igazságügyminiszter úr figyelmébe ajánlani és hiszem is, hogy megértésre fogok találni. A költségvetést pártállásomnál fogva nem fogadom el. Elnök: Az igazságügymniiszter úr kíván szólni. Lázár Andor igazságügyminiszter: T Ház! Nem mulaszthatom el, hogy most, amikor az igazságügyi tárca költségvetésének képviselej tében itt a Házban felszólalok, ne fejezzem ki mindazoknak, akik az igazságügyi tárca költségvetéséhez hozzászóltak, legteljesebb köszönetemet azért a lojális hangért és azért a magas nívójú vitáért, amely az igazságügyi tárca költségvetésének tárgyalása során itt a Házban elhangzott. Valahogy összhangban volt ez az igazságszolgáltatás fenségével, amely talán megérintett mindenkit, mint ahogy megérintett engem is, amikor betettem lábamat először abba az épületbe, amelyet igazságügyminisztériumnak neveznek, s amikor talán önkéntelenül is egy fogadalom sugárzott át rajtam, az, hogy egyetlenegy feladatot ismerek el magam előtt, és ez az igazságszolgáltatás fenséges érdekeinek teljes képviselete. Ritkán szoktam nyilvánosan nyilat! ozatokat tenni. Nem tudom, helyes-e ez az eljárás, (Egy hang a baloldalon: Helyes!) de azt hiszem, az igazságszolgáltatás érdekeit hátrányosan befolyásolná az, ha az igazságügyminiszter minduntalan talán ki nem forrott

; meg nem érett tervekről adna tájékoztatást es később kénytelen volna visszavonulni erős argumentumok hatása alatt. Én mindig szem előtt tartom azt a nagy mondást, hogy a kimondott szó urunkká válik, de a ki nem mondott szónak még mi vagyunk az urai. (Ügy van! Ügy van!) Ezért én ritkán szoktam nyilatkozni sajtó útján vagy egyebütt, ellenben ezt a mai alkalmat fel akarom használni arra, — és talán ez felel meg a tiszta parlamentarizmusnak is — hogy itt adjak bizonyos tájékoztatást azokról a tervekről, amelyek az igazságügyi kormányzatot foglalkoztatják. (Halljuk! Halljuk!) '. ülése 1934- május 17-én, csütörtökön. Meglehetősen sok szó esett róla és Váry Albert igen t. képviselőtársam mindenesetre érdememen felül elismerő szavakkal említette azt az adminisztrációs tevékenységet, amelyet az igazságügyminiszteri székben folytatok. Hivatalbalépésem óta mindig hangsúlyoztam, hogy^ minden törvény csak akkor ér valamit. ha végre van hajtva, éppen ezért a törvényeivégrehajtásánál igyekszem mindent megtenni, hogy azok a törvények a maguk eredeti elgondolásában, a maguk tisztaságában jussanak érvényre. Tisztában vagyok azzal, hogy a törvénynek súlyát és erejét nem a megszegésére kiszabott szankció súlyossága, hanem annak tartalmi értéke adja meg. Éppen ezért főleg anyagi jogi törvényeknél lehetetlen folytonos változtatásokat csinálni, mert hiszen az anyagi jogi törvénynek át kell mennie a nép köztudatába, egyeznie kell a nép jogi felfogásával, mert csak akkor lesz az számára irányadó. Hiába szabunk ki szankciókat, ha a törvény ellenkezik a nép jogi felfogásával, mert az ilyen törvényből élő törvény soha nem lesz. Bármilyen szomorú helyzetben van ma az egész világ a politikai és gazdasági konvulziók korában, Magyarországra nézve mégis van egy vigasztaló jelenség, amelynek az igazságügyminiszter kell, hogy tudatában legyen. Ez a vigasztaló jelenség az, hogy van egy ezredéves, történelmileg kifejlett sziklaerős alkotmányunk. Ennek az alkotmányunknak elvei kell hogy minden egyes lépésünknél áthassanak minket és minden egyes törvényalkotásnál érvényesüljenek. (Ügy van! Ügy van!) Fejleszteni lehet, de az ezervéves alkotmánnyal ellentétes irányban haladni nem lehet, mert ezen a sziklán összetörik, aki azzal szembeszáll. (Ügy van! Ügy van! a baloldalon. — Gál Jenő: Sajtószabadság! ,Bírói függetlenség! — Prosper Sándor: Esküdtszék, miniszter úr! Az is benne van az alkotmányban! — Zaj.) Ezekről is fogok nyilatkozni. Méltóztassék nem összetéveszteni a nemzeti élet kifejtésének eszközeit a nemzeti élet céljaival. Másik nagy kincsünk magánjogi és egyéb jogi rendszerünk gyönyörű szép kiépítettsége. Kétségtelen, hogy a legújabb korban a cselekmények jogi megítélése tekintetében bizonyos változáson ment át a közvélemény. Az individuális érdekek mindenekfelett álló volta, amely a francia forradalom óta a törvényhozásokat jellemezte, némileg elhomályosult és a közérdeknek, a nemzeti érdeknek az egyes individuumok érdekén felül álló volta kezdi áthatni minden nemzet törvényhozását. Ennek a gondolatnak kell érvényesülnie nálunk is, de természetesen nem ugrásszerűen, nem revolucionárius jogalkotás, hanem evolúció alakjában, az individuális érdekeknek túlságos érvényesülése helyett a közérdekkel való harmonikus érvényesülés megközelítésével, lépésről-lépésre, bölcs és lassú tempóban. Hogy el tudjuk érni ezt a nagy jogpolitikai gondolatot, bármennyire is azon az elvi állásponton vagyok, hogy az újabb törvényalkotás l'art pour l'art nem tartozik az én^ céljaim közé, természetszerű, hogy ibizonyosfajta kodifikációra azért szükségünk van és e szükség előtt meg kell hajolnia az igazságügyminiszternek. Ez a szükség elsősorban a szervezeti és az eljárási kérdéseknél jelentkezik. Nem kell szavakkal kifejezést adnom annak az elismerésnek, amely bennem él a magyar bíróság kitűnő munkateljesítményeivel szemben. Azt hiszem, hogy a bíróság nem