Képviselőházi napló, 1931. XXII. kötet • 1934. május 01. - 1934. május 16.

Ülésnapok - 1931-270

64 Az országgyűlés képviselőházának 27 mint pénz tekintetében — az ellenőrzés tekintetében megengednék azt, hogy ezeket a havi kimutatásokat, amelyeket az 1897. évi XX., vagyis az állami számvitelről szóló törvény 108. %-&., továbbá a számszékről szóló 1870. évi XVIII. törvénynek 13., 14, és 24. §-ai előírnak, fölöslegessé tennék. De ha fölöslegessé is tennék, abban az esetben is csak törvényhozási intézkedéssel lehetne az eddigi előírásokat eliminálni. Készletesebben erről még a zárszámadások tárgyalása alkalmával leszek bátor nyilatkozni, itt csak előre megjegyeztem, hogy a számszék elnökének ezt a megállapítását, hogy fölöslegesek ezek a havi kimutatások, a magam részéről nem osztom. (Helyeslés balfelől.) A tegnapi nap folyamán Csilléry András igen t, képviselőtársam határozati javaslatot terjesztett be. Ügy a magam, mint egynéhány képviselőtársam nevében csak annak kijelentésére szorítkozom, hogy ennek a határozati javaslatnak sem tárgyával, sem indokolásával egyet nem értek. (Mozgás balfelől.) Már most —• ceterum censeo — mielőtt felszólalásom politikai részére végre áttérhetnék, foglalkozom az egyik legfontosabb kérdéssel, a tűzifa-kérdéssel, annyival is inkább, mert az igen tisztelt földmívelésügyi miniszter urat személyesen van szerencsém itt üdvözölhetni és így emlékezetébe idézem az igen tisztelt Háznak, hogy amikor március 21-én az igen t. miniszter úr válaszolt nekem és én válaszát tudomásul vettem, először azért vettem tudomásul, mert az igen t. miniszter úr záros határidő mellett nyilatkozott és másodszor tudomásul vettem ezt a választ azzal a kérelemmel, hogy az igen t. miniszter úr ne csak a Házzal vétesse ezt tudomásul, — mert azt hiszem, majdnem egyhangúlag vettük tudomásul, nagyon kevés kivétellel — hanem foglalja írásba és vétesse tudomásul, fogadtassa el a részvénytársasággal is. Tudtommal az első, az elnöki enunciáció értelmében meg is történt, a választ tudomásul vette a Ház, a második azonban — amint tudom — a mai napig sem történt meg: a részvénytársaság nem vette tudomásul. Én legalább így értesültem. Most sem foglalkozom az ellenkérdések részleteivel, — esetleg a földmívelésügyi tárcánál leszek bátor erre visszatérni — de részben azért is, hogy igen t. képviselőtársaim is végre szóljanak hozzá és cáfolják meg állításaimat, ha helytelenek és világosítsanak fel álláspontom helytelenségéről: a következő négy vagy öt pontot vagyok bátor felhozni, minden további különösebb magyarázat vagy kommentár nélkül. (Halljuk! Halljuk! a baloldalon.) Az első arra vonatkozik, hogy általában beharangozták, hogy van egy -szerv, amely a tűzifát bizonyos áron köteles megvásárolni mindenkitől. Heteken és hónapokon keresztül a legszebb kommünikék jelentek meg, igazán szívhez szóló kommünikék jöttek ebben a dologban. (Farkasfalvi Farkas Géza: Abban nincs hiány!) Azt hiszem, ma már megállapíthatjuk minden vita nélkül mint vitán felülálló tényállást, hogy bizony ebben az adásvételnek nevezett tranzakcióban átvételi és fizetési határidő kikötve nincs. Egyáltalában nem akarok személyeskedni, vagy személyes támadást intézni bárki ellen is, de azt hiszem, hogy ha az igen t. miniszter urat úgy informálták, — mint ahogy informálták — hogy 12 hónapi záros fizetési határidő és egy átvételi határidő is van a koncesszióban, — nem volt benne és nincs benne — akkor jogosítva vagyok annak megállapítására, vagy ama reményemnek kifejezésére, hogy az erdészeti ügyek erdészeti '. ülése 193Jf. évi május hó 2-án, szerdán. szempontból nagyobb szakértelemmel kezeltetnek, mint jogászi szempontból. Adásvételt én záros határidő nélkül és fizetés nélkül elképzelni nem tudok, — legalább az én laikus eszemmel — mert amint elhagyom az adásvételnek ezt a lényeges kellékét, akkor lehet bizomány, lehet opció, de ezt jogilag adásvételnek tekinteni nem tudom. Ez az első. Második tételem az, — és itt egy konkrét kérelmet is fogok az igen t. földmívelésügyi miniszter úrhoz intézni — hogy mégis csak lehetetlen helyzet áll elő abból, hogy a koncesszió 16. és 22. §-ainak megfelelő bekezdéseinek értelmében ez a szerv csak abban a mértékben köteles tűzifát átvenni, amilyen mértékben a felajánlott tűzifát már el tudta adni. Ha nem tudta eladni, akkor nincs szüksége szállítási igazolványra, ha pedig szállítási igazolványt nem kap és nem igényel, akkor más halandó belföldi fára Magyarországon szállítási igazolványt nem kaphat. Hogy ez menynyire szabadkereskedelem, mennyire privilégium s mennyire monopólium, ezen nem vitatkozom, (Zaj a baloldalon.) de ez mindenesetre igen lényeges előny a szervnek, mert azáltal, hogy csak akkor veszi át és fizeti ki a fát, amikor eladta, mentesül a rizikótól, (Űfjy van! Ügy van! a baloldalon.) azzal pedig, hogy szállítási igazolványt harmadik személy nem kap, ha ő nem tud szállítani, mentesül a konkurrenciától. (Ügy van! Ügy van! a balközépen.) Amint tehát az első esetnél nem tudom megkonstruálni az adásvétel fogalmát záros határidő és fizetés kikötése nélkül, itt sem tudom megkonstruálni az üzlet fogalmát a rizikó és konkurrencia nélkül. (Ernszt Sándor: TJgy van! Ma ez a helyzet! — Farkasfalvi Farkas Géza: Kiszolgáltatottság!) Most rátérek arra, amit az igen t. miniszter úrnak különösen figyelmébe ajánlok és amivel kapcsolatban kérem is őt. Az tudniillik azután szerintem teljesen lehetetlen helyzet, hogy ilyen rizikó- és konkurrencianientcs privilégium mellett, amikor ugyanabban a kézben van ezenfelül az importmonopólium is, előállhat az az eset, hogy a szerv nem adja eí belföldi fáját, más íiarmadik személy pedig nem kap fara szállítási igazolványt, de emellett az imnort-monopólium alapján vígan bejöhet az idegen fa. T. Ház! En tehát a t. földmívelésügyi miniszter úrhoz azt a tiszteletteljes kérelmeit vagyok bátor intézni, hogyha már a tizenkét hónap tekintetében nem lehet zöld ágra vergődni és a /szerv nem akar beleegyezni abba, — ami az ő szempontjából nem nagyon politikus dolog — hogy neki határidőt szabjanak, akkor méltóztassanak odahatni, akár rendeletben, akár az intézőbizottságnak adott szigorú utasításban, hogy az esetben, ha a szerv belföldi fát nem vesz át azért, mert nem tudja eladni és ha ennek következtében harmadik személy se tud megmozdulni fájával, sem mint kereskedő, sem mint termelő, akkor legalább ugyanarra az időre a külföldi importfára se adjanak szállítási engedélyt. Azt hiszem, ez igazán nagyon szerény kérelem, és igazán nagyon örülnék, ha az igen t. miniszter úr vagy bárki képviselőtársaim közül, aki külkereskedelmi kérdésekkel valaha is foglalkozott életében, példát vagy analógiát mutatna nekem bármiféle külföldi államban arra, hogy importárut engednének be és adnának szállítási igazolványt^ idegeneknek akkor, amikor saját hazai termelésüket se tudják állí-