Képviselőházi napló, 1931. XXII. kötet • 1934. május 01. - 1934. május 16.

Ülésnapok - 1931-278

492 Az országgyűlés képviselőházának k vetkezőket mondotta (olvassa): »Jóllehet az volna megokolt, hogy mint szuverén nemzet döntsünk a király-kérdésben, mégis tagadhatatlan, hogy a király-kérdésnek nemzetközi relációi is vannak.« Én nagyon sajnálom, — bár a miniszterelnök úr jelen van, és igy legjobb alkalmam volna elmondani — hogy az idő rövidsége nem engedi meg, hogy kifejezzem örömömet és részben kritikámat is beszédének további nyilatkozata felett. Most csak ennél az előbbinél maradok, bár logikus lett volna a költségvetésnél elmondott és — talán úgy mondhatnám — be nem fejezett okfejtésemet mindjárt az ezután következő első legközelebbi beszédemben folytatnom, de ha megenged a t. Ház, a miniszter elnöki tárcához tartom fenn azt. (vitéz Gömbös Gyula miniszterelnök: Legyen szerencsénk!) Most tehát maradok a külügyi vonatkozásnál. Amikor a miniszterelnök úr nyilatkozatának ezt a részét olvasom, nagyon örülök ennek a kijelentésnek is, hogy tudniillik a királykérdésnek külpolitikai, nemzetközi relációi is vannak, mert ebből azt látom, hogy a miniszterelnök úr nem ismer olyan kötelezettséget, olyan lekötöttséget, amellyel itt a magyar kormány keze végleg meg volna kötve, a detronizációs törvény meghozása alkalmával az akkori magyar kormány részéről a nagyhatalmakhoz intézett jegyzékkel, amely azt mondotta, hogy a király-kérdés megoldásánál, mert békés megoldást akarunk az európai hatalmak érdekeit is szemmel fogjuk tartani, tehát kvázi kilátásba helyeztetett annak előzetes megtárgyalása is. Hogy ez így legyen, azt én nagyon helyeslem. "Sohasem lehet az baj, ha egy kérdést meg akarunk tárgyalni a velünk barátságos nagyhatalmakkal is, és azt könynyűvé akarjuk tenni, de nem látok semmi olyan kötelezettséget, amely a mi szuverenitásunkat megkötné azzal, hogy mi ehhez a kérdéshez nem nyúlhatunk hozzá abban az időpontban, amikor azt a kormány jónak látja. Ezt a miniszterelnök úr nyilatkozata után készséggel megállapítom és leszögezem. A másik pedig, amit megállapítok, — ha már a miniszterelnök úr ezekről a relációkról beszél — a következő. Ezekről a relációkról Bethlen István gróf abban a beszédében, amellyel a detronizáeiós törvényjavaslatot beterjesztette, a következőket mondotta (olvassa): »Magyarország ma sem szűnt meg a Kárpátok medencéjén belül gyakorolni azt az erkölcsi vonzóerőt, amely szinte észrevétlenül húzza vissza az elszakított részeken lakó népeket Szent István koronájához, és amely vonzóerőt az utódállamok az ő népeikre soha sem voltak képesek gyakorolni. S ha a Habsburg-kérdés ilyen formában fel vettetett velünk szemben...« — tudniillik, hogy detronizáljunk — (tovább olvassa): »úgy ennek magyarázata talán szintén az, — mert hiszen nemzetközi szempontból világos, hogy ez tulajdonképpen Magyarország belügye — hogy a Habsburg-kérdés csak akkor válhatott külügyé, ha igaz az, hogy még azok az elhalványuló szálak és tradíciók is, amelyek a körülöttünk lakó népeket a dinasztiához fűzik, elég erősek ahhoz, hogy ezeknek az újonnan alakult országoknak az egységét megbontsák.« Kétségtelenül van tehát nemzetközi relációja ennek a kérdésnek. Bethlen István detronizáeiós beszédében ilyen megállapítást tett a szomszéd államok relációjában. Most már kérdem, ha nyilvánvaló, hogy az a rendezés, amely a Párizs környéki békékben történt, 78. ülése 193'U május 16-án, szerdán. nem vált be, ha nyilvánvaló, hogy most már eredményeket is látunk, ha — amint a külügyminiszter úr mondotta — Magyarország külpolitikája emelkedő tendenciát mutat, ha mind nyilvánvalóbb, hogy a Kárpátok medencéjének, a Duna völgyének a kérdése nincs rendezve, akkor éppen ezeknél a relációknál fogva, amelyekre Bethlen István gróf célzott, a magyar királykérdés mindig aktuális. Mindig aktuális, különösen amikor azt látjuk, hogy a rendezetlenség, amely bekövetkezett, vagy annak a reménynek a meghiúsulása, amelyet a rendezéshez fűztek, azzal jár, hogy itt tulajdonképpen már a nagyhatalmak mérkőzése kezdődik újra a Duna-völgyében. Hogy ez megkezdődik, az nyilvánvaló abból, hogy még a német-olasz viszonyt is, amely egy évvel ezelőtt sokkal jobb volt,- mint ma, az zavarja, hogy a Duna-völgyének rendezésében egyik fél sem akar olyan megoldást, hogy a másik kerüljön teljesen felül. Ugyancsak Bethlen István, nem tudom melyik cikkében vagy néhány héttel ezelőtti intervjújában, de még előbb londoni előadásaiban utalt már a szláv és német mérkőzés lehetőségére a Dunavölgyében és azt mondotta, hogy sietnünk kel] a mi kérdésünk megoldásával, mert mihelyt az akár a német irányban oldódik meg, akár pedig újra a szláv ügy tud felerősödni s az utóbbinak Oroszország is támogatója lesz, elkéstünk a megoldással. A másik cikkében a római egyezmény után a helyzetről ezt mondja (olvassa): »Sikerül-e a francla-kisantant törekvéseknek véglegesen éket verni egyfelől Németország, másfelől Ausztria és Olaszország között, vagy megfordítva: sikerül-e Németországnak megszüntetnie azt az okot, amely ok Németország iránt bizalmatlanságot szült, hogy ilymódon Németország és az új hármas csoportosulás szálai fonódhassanak.. •« ezt még igazán nem látja. íme. tehát itt a bizonytalanság. Eckhardt t. képviselőtársam, akinek külügyi vizsgálódása, szemlélődése, — ismerjük — szintén milyen nagy horizontú, beszédében két alternatívát állított fel a römal egyezmény után, lehetőségképpen. Azt mondja, hogy vagy az olasz-francia együttműködés lehetséges, — ez az egyik alternatíva — vagy pedig az, hogy Olaszország megegyezik Németországgal, akkor pedig nekünk ahhoz csatlakoznunk kell. Most nem akarok mélyebbre menni, hiszen ezek nagy kérdések, csak jelezni akarom azt, hogy itt tényleg erők mérkőzése folyik és ezen erők mérkőzésében ki kell használni helyzetünket és mindenesetre megelőzni az olyan eredményt, amely reánk végzetes lehet. Mussolini koncepciójában is azt kell keresnem, hogy mi az az olasz politika, amely reánk, elhiszem, sohasem lehet veszélyes. De u, mi érdekeinket kell néznünk. Mussolini ugyanis felhasználja most azt a helyzetet, hogy Franciaország Németországtól mennyire tart és lefoglalja a németekkel szemben való ^védekezését arra, hogy megkapja a beleegyezést az Ő dunavölgyi terveihez, ami esetleg kiegészülhet majd középeuröpai megegyezéssé az ő viszonylatában. Nyilvánvaló, hogy itt ennek a kedvező helyzetnek a kihasználása elsődleges olasz koncepció és érdek. Most tessék nézni ezt az olasz-német viszonyt, amelyre azt mondottam, hogy nem ugyanaz, mint egy esztendővel ezelőtt. Itt van Göhring miniszterelnök úrnak mai repülése, nem az, hogy Budapesten szál-