Képviselőházi napló, 1931. XXII. kötet • 1934. május 01. - 1934. május 16.

Ülésnapok - 1931-278

Az országgyűlés képviselőházának szem, olyan pillére a magyar külpolitikának, amelytől annak nem kell és nem szabad eltérnie. Sikernek kell tekintenünk az elmúlt évkülj politikai eseményeiben a Németországgal való egyébként hagyományos jóviszony kimélyítéj sét politikai szempontokon kívül gazdasági kérdésekben is, aminek nyomát mutatja az a Magyarországra nézve nézetem szerint igen kedvező kereskedelmi szerződés, amelyet Németországgal sikerült megkötnünk. Ausztria, a közvetlen szomszéd, legtermészetesebb barátja és legtermészetesebb kiegészítő partnere a magyar politikának. Ausztriának egy súlyos elintézendő kérdése van jelenleg Németországgal és azt hiszem, hogy bár ebben a kérdésben a magyar érdeknek inkább felel meg a jelen helyzet, tehát Ausztria függetlenségének fenntartása, ez mégis olyan belügyi kérdése a két országnak, amelyben Magyarország nem tenné célszerűen, ha az aktív külpolitika eszközeivel az egyik vagy a másik oldalon be akarna avatkozni. (Ügy van! Ügy van! jobbfelől.) A közelmúltra esnek azok a római tárgyalások, amelyek a legutóbb megkötött gazdaságpolitikai egyezményekben nyertek kifejezést. Ëppen a Népszövetség tekintélyének elvitathatatlan gyengülésével kapcsolatban egészen természetes volt, hogy Európában regionális megállapodások fognak létesülni, amely megállapodások a külpolitikai vonalvezetésben azonos elveket követő államok felfogását fogják visszatükröztetni. Ezt tekintve, politikai sikert kell látnunk a római politikai egyezmény megkötésében is. amelyben tulajdonképpen — reméljük — Közéneurópa konszolidációjának gondolata veti előre árnyékát vagy fényét. Éppen ilyen fontos a gazdaságpolitikai része ezeknek a római megállapodásoknak, amelyeknek utolsó akkordját az előző napokban parafált szerződések jelentik. Ha ezek a szerződések nem elégítik ki azokat, akik talán tiílsá-'" gosan vérmes reményeket fűztek a szerződések megkötéséhez, akkor ezek olvanok lehetnek, akik nem .számoltak a gazdaságpolitikai adottságokkal és nem számoltak azzal, hogy egy nemzet sem, végre még Olaszország sem adhat korlátlan nemzeti ajándékokat politikai barátainak. Mindenkinek, aki reálpolitikai szemmel nézi ezeket a megegyezéseket, azt hiszem, meg kell állapítania ezeknek kielégítő voltát, mert megnyilvánul bennük Magyarországra nézve az a lehetőség, hogy egy középtermés mellett, amely bizonyos termésfelesleget jelent Magyarország gabonatermelésében, ezt a termésfeleslegünket, mégpedig akeentábilis áron abban a két irányban, azon a két deboucheon át, amely részünkre még nyitvamaradt, tehát Olaszország és Ausztria irányában el fogjuk tudni helyezni. Nagyon sajnálatos, hogy a mi teljes készségünk és jóakaratunk ellenére nem tudunk kereskedelempolitikailag normális viszonyba jutni egyik természetes szomszédunkkal, a csehszlovák köztársasággal. Leszögezendő, hogy ez nem a mi hibánk. Éppen olyan kevéssé a mi hibánk, mint az a másik eset, amely éppen a legutóbbi 24 órában játszódott le, és amely abban áll, hogy amikor egy népszövetségi paktumban körülírt eszköz révén barátságos lépést tettünk a Népszövetségnél egy vita rendezésére, akkor erre azzal felelt a szomszédos Jugoszlávia kormánya, hogy minden in?. ülése 193Jf május 16-án, szerdán. 469 dokolás nélkül visszavonta itt tárgyaló kereskedelempolitikai bizottságát a további tárgya^ lástól. Ha ilyen őszinte a célzat velünk a gazdasági kapcsolatokat kimélyíteni és ha a gazdasági kapcsolatok kimélyítését politikai koncesszióktól akarják függővé tenni a másik oldalon, akkor nagyon sajnáljuk, de nem bennünk van a hiba (Ügy van! a jobboldalon.), hja azt a közeledést, amelyet őszintén akarunk, nemcsák barátságból, hanem — hiszen bevallhatjuk —, természetes piacaink kimélyítése és biztosítása szempontjából is, nem tudjuk megvalósítani. Igazán nem a mi hibánk, ha ezeket a céljainkat a másik fél merevsége folytán elérni nem tudjuk. A római megállapodásokban az autarkia elve elleni küzdelem is kimélyíttetik, mint e szerződések megkötésének egyik alapelve. Az autarkia egy kis államra, egy kis közgazdaságra nézve járhatatlan út. Lehet, hogy az autarkiára szükségük lesz a nagyobb egységeknek, szüksége lesz esetleg egész Európának a tengerentúlról jövő nagyon nehéz és nem mindig lojális verseny leküzdésére. Méltóztassék arra gondolni, amit az utóbbi hónapokban hallottunk a japán dumpingről, méltóztassék arra gondolni, ihogy mit jelenthet Európa közgazdasága szempontjából egy még fokozó .agrárverseny más termelési metódusokkal és a gépi termelés eszközeivel óriási felületeken dolgozó agrártermeléssel szemben. Lehet, hogy az autarkia elve a jövő fejlődésében is szerepet fog játszani, de nem a kis autarkiák elve, hanem a nagyobb gazdasági egyedek és gazdagági területek együttes autarkiájánaik eive, a nagy autarkiák elve és alapjában véve ez a római megállapodás is előreveti tulajdonképpen ezt a tendenciát: kiegészíteni a területeket nagyobb gazdasági testekre, fölszabadítani a forgalmat és ezeken a nagyobb gazdasági testeken belül, ha kell, az aiaitankiia elvét tovább alkalmazni. (Zaj a baloldalon.) Befejezem, amit a magyar külpolitikáról előadni szükségesnek tartottam, egy szóval térvén még ki a revízió kérdésében a legutóbbi év folyamán tapasztaltakra. Végre is azt természetesnek találtuk mindig és természetesnek fogjuk is találni, hogy azok, akikkel szemben megy a revízió, ezt a mi küzdelmünket nem fogják nagyon kellemesnek felfogni. Azt a hangulatot és azt a felháborodást azonban, amely túlmegy a civilizált nemzetek közt akár természetes, akár művészettel adagolt felháborodásnak szokásos határain, a magunk részéről igazán vissza kell utasítanunk, mert felelős államférfiú mondhatja-e azt, hogy a revízió egyenlő a háborúval, akkor amikor ugyanaz a hatalom aláírta azt a népszövetségi paktumot, melynek 19. §-a mint eshetőségről, a békeszerződések revíziójáról intézkedik; vagy pedig hogyan mondhatja egy másik felelős államférfiú azt, hogy amíg Olaszország a revízió mellé áll, az csak politikai hiba, de Magyarország részéről a revízió mellett folytatott küzdelem: bűn. Ez végre is túlmegy azokon a határokon,, amelyeket ez a nagyon is fegyelmezett magyar közvélemény reakciók nélkül elbír. Eszembe jut — ezt máshol már citáltam — a francia filozófusnak az a mondása, hogy az emberek inehezen tudják megbocsátani embertársaiknak azt a rosszat, amelyet velük elkövettek. Ez a cinikus filozófiai megjegyzés, úgylátszik, nemcsak az emberek, hanem a nemzetek egymásközti viszonyára is áll. De akárhogyan is legyen a dolog, a mi ellenlábasainknak — nem