Képviselőházi napló, 1931. XXII. kötet • 1934. május 01. - 1934. május 16.

Ülésnapok - 1931-277

Az országgyűlés képviselőházának•"$77. ülése 19 3 U május 15-én, kedden. 439 gében azonban a kontárság a gazdasági altalajból burjánzik fel és amíg a gazdasági helyzetet meg nem változtatjuk, addig gyökeresen segíteni — megmondom az igazat — nem lehet. (Ügy van! a jobboldalon.) Klasszikus példája ennek az is, amit Pillis igen t. képviselőtársam a felsőipariskolát végzettekről olyan meggyőzően előadott. Látjuk a te&tvérhareot a mérnöki társadalom és az egyéb műszaki képesítésűek között. Van valaki az országban, aki mer ebben ibíró lenni? Es mégis valahogyan foglalkozni kell ezzel a kérdéssel. Nem hiszem, hogy kevesebb jóindulat és szeretet volna bennem a mérnöitártsadalom iránt, mint bármelyik elődömben. Ha szerénytelen volnék, talán azt mondanám, hogy több, egyrészt mérnök elődeimmel szemben azért, mert hiúsági kérdés, hogy én, jogászminiszter többet nyújtsak a mérnököknek, mint a volt mérnökminiszterek, másrészt pedig azért, mert tíz egynéhány éven keresztül, nap-nap mellett állandóan mérnökökkel volt dolgom és tudom, hogy micsoda értékek vannak, milyen zsenialitás, egyenesen különös .technikai képesség lakozik a magyar mérnökségben. Azt is látom azonban, hogy a felső ipariskolát végzettek, a mittweidások voltak részben azok, akik a magyar ipart megteremtették és igen magas fokra emelték. Nem könnyű eldönteni, hogy egy ilyen 30 évi prakszisban eltöltött legbehatóbb ipari tevékenység diploma nélkül nem ér-e néha többet, mint egy summa cum laude mérnöki diploma élettapasztalat nélkül. (Mozgás a baloldalon.) Ezért azt mondom, rendkívül nehéz ez a kérdés, nem tudok konkrét választ adni, mert nem volnék jóhiszemű, ha azt mondanám, hogy máris tudom, mit csináljak. De ha egyáltalában összeegyeztethető ez a két érdek, igyekezni fogok ebben a kérdésben is valamit .tenni. (Helyeslés.) Erre a kérdésre itt csak azért tértem ki, mert ez megint a {kontárság megpéldázása, mivel a mérnöktársadalom ezeket az urakat kontároknak minősíti. Nem mind kontár, aki első pillanatra annak látszik. Ami egyéb dolgokat illet, amelyeket a kisipar körében teszek, igyekszem az ipartestületi jegyzők képzettségét és így az ipartestületek színvonalát emelni a jegyzői tanfolyamokkal. A kéményseprő ipar szabályozása érdekében kiadtam egy kormányrendelet-tervezetet, amelyet letárgyalunk. Ez a tervezet csodálatosan általános tetszést aratott. Természetesen túl soká ilyen tervezetet ilyen stádiumban nem lehet hagyni, mert eltelvén néhány hónap, most már kevésbbé tetszik. (Derültség.) Igyekezni fogok jogszabály erejére emelni, hogy így a tetszés atmoszférájában legyen élő jogszabállyá. Rendkívül nehéz az építőipari törvény kérdése is, amelyet többen sürgettek. En yoltam az, aki ezt a törvényt sürgősen meg akartam alkotni, mert ez határozza meg az építőiparban, hogy milyen iparágnak mivel szabad foglalkoznia. A kodifikációs osztály vezetője, aki rendkívüli hozzáértéssel foglalkozik ezzel a dologgal, jelezte nekem annaidején, hogy sikerült közös alapra hozni az érdekelteket. Amikor azután ezek* a közös plattformon levő érdekeltek nagy értekezletre gyűltek össze a minisztériumban, azt hittem, hogy valami nagy szerencsétlenség történt, vagy tűz ütött ki, mert hihetetlen összeveszés származott ebből a dologból. Mit hozhatok én a kisiparnak es általában az iparnak. Hozhatok az iparnak olyan intézkedéseket, — sajnos nagyon keveset — ahol a hóna alá nyúlok, ahol meg pénzt is adok, vagy munkaalkalmat teremtek. Ha ilyen intézkedést nem tudok hozni, akkor kell hoznom olyan intézkedéseket, amelyek talán áldozatba a közpénzekből nem kerülnek, de amelyek egyöntetű kívánságokat elégítenek ki s a bizakodó hangulatot fenntartják vagy javítják. De építőipari törvénnyel jönni, amelyen mindenki összeveszett, nem hiszem, hogy helyes kormányzati cselekedet volna. Ezért vannak aggályaim és pedig annál is inkább, mert nem arról van szó, hogy ki fogja a munkákat kapni és ki fog a törvény alapján több életlehetőséghez jutni. Ha szabad egy szójátékkal élnem, ma nem osztóigazságról, hanem elvevőigazságról, arról van szó, hogy hatalmi szóval döntsük el azt, hogy a jövedelem hogyan oszlik meg, hogy a Carneades deszkájáról, amelyen mindnyájan rajta vagyunk, amely azonban amint megmoccanunk, mindnyájunkat nem bir el: kit lökjünk le. Ma ez egy jövedelemeloszlási^ és kenyérelvevési kérdés, amelynél a kormánynak nagyon meg kell gondolnia, hogy pótolhat ja-e az érdekelteknek a megegyezését oktrojált jogszabály által. A kisipari hitelellátás kérdése két részből áll. Az egyik az Iparosok Országos Központi Szövetkezetének kérdése. A vélemények lehetnek különbözők. Tény az, hogy szanáltuk az Ioksz.-ot és csodálkozom azon, hogyan tudtuk szanálni, mert mint jól méltóztatnak tudni, 8—10 milliós deficitről volt szó. A kormánybiztos segítségével, aki megérdemli azt a meleg dicséretet, amelyben itt részesítették, ezt a szanálást mégis sikerült végrehajtani. Méltóztassanak belenyugodni, hogy egyelőre a kormánybiztos ott maradjon. Bizalmam ugyan nagy, de akkora még sincs, hogy egy 8—10 milliós deficitnek a napokban történt szanálása után az autonómiát ott rögtön magára hagyjam. Az autonómia érvényesülhet, de a kormánybiztost hagyjuk egyelőre ott, mert a legteljesebb egyetértés van közöttük. (Zaj a baloldalon.) Ami a kisiparnak adott hitelöszszeget illeti, az legfeljebb immobil egy kissé, de nem veszett el; elveszett az, — sajnos — amit a szakipari szövetkezeteknek adtunk. Még ezt sem diffikultálom, mert csodálkoznom kellene azon, hogy amikor világ vállalatok, bankok, kereskedelmi és iparvállalatok mindenütt tönkrementek, éppen ezek a szövetkezetek teljesen sértetlenül úszták volna meg a válságot. En csak azt tudom, hogy ezt állami pénzből nem szabad megcsinálni, mert a^ magángazdaság elvesztheti a pénzét, de az állami pénzből nem szabad ilyen vállalkozásokba fektetni. Az löksz, ma képesítve van arra és megvannak hozzá a szükséges anyagi eszközei, hogy ellássa a hiteligényeket. A baj nem is ebben van, hanem ott, hogy nincsenek hitelképes egyének. Roppant kevés kisiparos, kiskereskedő van, aki bankszerűen hitelképes fedezetet nyújtani képes volna. (Zaj a baloldalon. — Büclüer József: Bankszerű! Ez a baj! — vitéz BajcsyZsilinszky Endre: A hitel ma egész Európában nincs bankszerűen kezelve!) Ezért gondoltam ki Éber Antal igen t. barátommal együtt azt, hogy próbáljunk egy új hiteltípust teremteni. (vitéz Bajcsy-Zsilinszky Endre: Ez kell!) amely tulajdonképpen személyi hitel, (vitéz Bajcsy-Zsilinszky Endre: Egész Európában így van!) amelyre népszerű modorban fogalmazva, azt mondottam, — mert én igazán ismerem a kisiparosságot — hogy nekem az a becsületszó, amit a kérgestenyerű iparos ad, mint biztosítékot, sok esetben ugyanannyit, vagy többet