Képviselőházi napló, 1931. XXII. kötet • 1934. május 01. - 1934. május 16.

Ülésnapok - 1931-276

Az országgyűlés képviselöMzának 2 meglátnunk, amely szívről igen t. képviselőtársam, Fábián t. barátom kicsit lekicsinylően nyilatkozott, amikor azt mondotta: inkább pénzre volna itt szükség, mint szívre. Egy ilyen társadalmi problémát — mert ez a termelési probléma mellett társadalimi és szociális probléma is — nem' lehet egészen hideg számszerűseggel megítélni. Itt minden bizantinizmus nélkül be kell ismernem, hogy a miniszter úr e tekintetben sokkal több megérzést és megértéjt mutatott, mint eddigi elődei (Ügy van! Ügy. van! jobbfelől.) és én, aki nagyon sokszor alkalmatlankodom nála ebben a kérdésben, érzem és látom azt a vergődést, amelyben ő is van, mert (hiszen ez a probléma szörnyű, nehéz. Három rendkívül súlyos ok folytán halmozódtak fel a kisipar bajai. Itt van az évtizedek óta tartó kisipari krízis a gyáriparral szemben, amely úgyszólván az egész világon pusztít, itt van a gazdasági világkrízis, amelyet a magyar kisipar is érez és itt van a trianoni krízis. Ez a három krízis együtt nyomja a magyar kisipart. Ismétlem, igazán csak csodálni lehet, hogy a kisiparosság egyes rétegei nemes önfegyelemmel még mindig kitartanak a nemzeti, polgári és konstruktív gondolat mellett. (Ügy van! Ügy van! jobbfelől.) pedig nagyon sokszor súlyos nyomorúság és elkeseredés lakozik a kisiparosság házatáján. (Ügy van! jobbfelől. — Éber Antal: Es súlyos igazságtalanság!) Hivatkoznom kell a miniszter úr eszmemenetére az indokolásban, amikor a kisipar kérdéséről beszélek. Annyira tőkeszegény, anyagilag annyira gyenge ma már ez a kisipar, hogy még azokat a munkaalkalmakat sem tudja kihasználni, amelyek kínálkoznak neki, mert még az ahhoz szükséges minimális tőkéje sincs meg. (Ügy van! jobbfelől.) Ez az egyik baja és talán a legfőbb baja. Nagyon logikus tehát az az álláspont, hogy ott kell keresnünk a remédiumokat, hosT ezeket a munkaalkalmakat, elsősorban azokat a munkaalkalmakat, melyek számukra önmaguktól kínálkoznak, mint par excellence kisipari munka, valahogy nekik juttassuk s ezzel a hónuk alá nyúljunk. Ha a kisiparnak nincs tőkéje, tőkéhez kell juttatni. Itt jutunk el megint ehhez a szerencsétlen kisipari hitel kérdéséhez. Ma már egészen nyugodt lélekkel, pártkülönbség nélkül megállapíthatjuk, hogy ez az elmúlt tíz esztendőben nem volt túlságosan szerencsésen lebonyolítva. Állítom, hogy nem volt, mert az a hallatlan nagy összeg, amely 8—10 millióra tehető, pontos számítások szerint valamilyen csodálatos módon úgy ment el, hogy abból egy, mondd egy percentet sem kapott a kisiparosság. Ez be van igazolva számszerűen, úgy hogy valóban meg kell rettennünk a felett, hogy milyen gazdálkodás, milyen irányítás mehetett annál az intézetnél, amelynek tulajdonképpeni feladata a magyar kisiparról hitel szempontjából való gondoskodás lett volna. (Sándor Pál: Ez jó kritika önmaguk felett!) A törvény jó volt, de végrehajtása annál rosszabb. Igaz ugyan, hogy ezek felett rekriminálni ma már nem nagyon időszerű dolog, de mégis úgy érzem, hogy ezt meg kell állapítani. A költségvetésben a kisiparnál egy nagy tételt, 800.000 pengős számot látunk, amellyel sok-sok száz, sőt ezer kisiparost is boldoggá tudnánk tenni, ha ez az összeg tényleg a 'kisiparosokhoz jutna. De ez nem oda megy és félek, hogy éveken keresztül jelentkezni fog, mint a miniszter úr maga is megállapítja, hanem régi adósságok törlesztésére szolgál. (Ügy van! Ügy van! jobb76. ülése 193 U május 14-én, hétfőn. 373 felől.) Érthető a kisiparosság elkeseredése, midőn a nem szakértő emberek azt mondják: mit akartok? Hiszen súlyos összegek szerepelnek javatokra a költségvetésben! Ebből sajnos, ők egyelőre még semmit sem kapnak, mert ebből a 800.000 pengőből — amelyből egyébként is csak 700.000 van az Ioksz.-nak szánva, 100.000 pedig a iháziipar céljait szolgálja, — egyelőre semmit sem kaphatnak. Itt valahogyan mégis segíteni kell . Az Ioksz.-ot ma hibáztatni időelőttinek tartom, mert jó kézben van, szolid, rendes üzletmenettel indult el. Nagy dolog volt maga a szanálás ténye is, hiszen elindulni sem lehetett volna, ha ezt nem tette volna meg a kormány, ami — beismerem — súlyos áldozatokkal járt. Az elindulás lehetősége egymagában azonban még nem elég. A továbbmenéshez szükséges lenne egy-két olyan intézkedés, — amelyeket a kereskedelmi kormány egy kis megértéssel aránylag könnyen érvényesíteni tudna. Ügy tudom például, hogy ezeknek a rövidlejáratú váltóhiteleknek kezelésénél az löksz, érhetetlen szigorral jár el és a lejáratkor nem elégszik meg a kamaton kívül egy szerényebb tőketörlesztéssel, hanem nagyon gyakran -40—50 százalékos tőketörlesztést kíván attól a kisiparostól, akinél ma érthető módon a legjobb szándék mellett is teljesen hiányzik a tőketörlesztés képessége. Bár el kell ismerni, hogy ezek a hitelek tipikusan rövidlejáratú hitelek, tehát váltöhitelek, amelyeknél elvileg tulajdonképpen esedésekké válik a tőke, de ma már az élet megtanított bennünket arra, hogy ezek az ú. n. rövidlejáratú hitelek ma az egész világon csak papiron rövidlejáratúak, mert az adósok mai anyagi helyzete teljességgel lehetetlenné teszi ezeknek törlesztését. (Ügy van! jobbról.) Megakadt a szemem a költségvetésnek egy tételén, amely az iparfejlesztésnél 3,428.000 pengőt, vagyis kereken 3 és fél millió pengős összeget jelent. Amikor olvastam a miniszter úr indokolását, amelyben azt mondja, hogy a kisipar munkakészségének, munkaképességének és munkavállalási lehetőségének fejlesztése szempontjából először tőkét kell adni, . ugyanott olvastam azt is, hogy a miniszter úr maga is megállapítja, hogy egyéb intézkedések, különösen az exportfejlesztés és a közmunkákban való fokozottabb részeltetés szintén olyan panacea, amelyet a kormány igazán nagyobb pénzügyi áldozatok nélkül is meg tudna hozni, és amelyekkel lényeges javulást biztosítana e társadalmi osztálynak. Az iparfejlesztés tétele 3 és fél millió pengő. Ebből legjobb tudásom és értesülésem szerint maximálisan 100.000 pengő, tehát mondjuk 3—4%-os tétel az, lamelyet a kisipar élvezett, mert ezek a tételek /tudvalevőleg kiviteli prémiumokból adódnak össze. Miután pedig a kisipar szervezetlen, tehetetlen, tőkeszegény voltánál fogva az exportot különösen a legutóbbi évben csak az asztalosiparban tudtuk olasz relációban előbbrevinni, a helyzet úgy alakult, hogy a többszázezer személyből álló ez a nemzeti réteg az iparpártolásnak ebből a nagy összegéből sokkal kisebb segítséget kap, mint amennyit megérdemelne. \(Ügy van! jobbról.) Ennélfogva arra kérem a miniszter urat, — amit ő'egyébként kilátásba is helyezett indokolásában — méltóztassék a kisipari export kérdését most már egyszer erélyesen rendezni, mert bizonyos, hogy a kisiparosság autonóm módon egyedül maga nem fogja ezt I a kérdést megoldani, hiszen sokkal gyengébb, 53*